Lélekvándorlás

Messzi vizekre hajózik a lélek,
hogyha elillan az élte nyara,
őszbe hajolnak előtte az évek,
múlik időtlen, elúszva tova.

Csend ül a tájra, a védtelen ágak
megkopaszodnak a hűvös esőn,
elkeverednek a földdel, a sárnak
adva a rőt levelük remegőn.

Majd jön a tél, s azután az avarra
hullik a hó, betakarja puhán,
álmokat old a világra borulva,
s várja titokban az új tavaszát.

Ámde a lélek a messzi vizekről
vissza a tél derekán sose tér,
újakat oldoz a hajnal az égtől,
mert neki még valahogy belefér.