Szenvedéstörténet

Szenvedéstörténet

Csáth Géza emlékére

Drága Géza, ki magadat darabokra törted,
láncolva magad hozzá, a fekete csöndhöz örökre;
tudva, hogy tűzláng megégethet és megölhet,
szózatoddal a viharokat is túldörögve.
Kinek rémálmai, úgy váltak sorra, valóra,
tovább szítva csak a gyűlöletet, és a tüzet;
szállva az örvény ködében, süllyedő hajóra,
emelve meg a kalapod felénk, egykedvüleg.

Kiről le, annyi mindenki és módon mondott,
mint akiről érzése, sokaknak nem maradt csak rossz;
míg szívedben zúgtak csak, a szélsodorta lombok,
el többé, nem is jutva a lángsugarú naphoz.
Hozzád a józan szó, a vigasztalás sem ért el,
úgy érezve, hogy szerelmed, nincsen már semerre;
kenve be a lelked, és arcod halálverejtékkel,
míg az összetört tested, húzta a nehéz teher le.

Kin végül a megfejthetetlen titok kifogott,
kinek igazát, mégis a magaménak vallom;
most is tisztán halva, az égigérő sikolyod,
hogy a kínoktól a kedved, a zavarba haljon.
El sem akarva hinni, mit a bíróság rád fogott,
mint akinek nem volt több mentsége, és több terve;
mint akinek az elfúló szava, hozzád zokog,
látva a tested, véresre szúrva és lökdelve.

Mint aki fel, annyi minden dúl, háborít és őröl,
úgy nézve magadra léhán, akár egy bolondra;
egymagadban álmodva a heves gyönyörről,
a sötét utcákon, kolduskirályként bolyongva.
Látva magam előtt, menekülve és reszketve,
látva magam előtt, leszíjazva és kötve;
látva az elhalt szerelmeidet élesztgetve,
úgy érezve, sorsod csak álom, és annak is röpke.

Látva, ahogy magad újra a földre hajítod,
mint akinek ereje már, továbbmenni sincs;
mint akit az Istene, meghalni sem tanított,
mint akinek fájásaira balzsam, semmi nincs.
Nem is nézve rád, mint a mesterre, és a nagyra,
akit a testéből el, végül a föld eresztett;
látva magam előtt, a fájdalmaidba hagyva,
mély gyászomban, megigazítva ledőlt kereszted.

Móritz Mátyás
2024. Június 18. Kedd
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!