Minden, ami bennem van
De a remény-palotáját,
ha össze is dől, én újra építem,
nem is tudva, szót érteni
az Isten, miért nem bírt velem;
nem is tudva, időszakom
mért pont olyan, mért épp ilyen,
hogy az éj, miért szökik rám,
ilyen ijesztőn és hirtelen.
Hogy el, miért akar nyelni
a feneketlen, és vak verem,
amíg a fejemben a szavak,
tovaúsznak, szállnak, és repdesnek;
nem is tudva, hová tűntek,
akik együtt voltak velem,
akik mellett magam, jónak
éreztem, szabadnak, és kedvesnek.
Úgy érezve, felborulni nem
tudok, hogyha alkotok, és ha írok,
összegyűjtve esélyeim, mint
akit új remény, és új nap vár;
nem is nézve, hogy az égen
fel, hogy ragyognak a kínok,
mint akit a legnagyobb félelembe,
és izgalomba bújtattál.
Hogy csak az a pillanat legyen
az enyém, amit megérek,
hogy a fohászom ne legyen
kopott, és a reményem kinőtt;
téve meg téged, az egész
világom ragyogó egének,
hogy megteremtsd a számomra
az örökkévalóságot, és az időt.
Ki annyit tűrtem már szótlanul,
mind a jóban, mind a rosszban,
türelemmel iparkodva, mint
aki újabb terhet vállal most;
szégyellve, hogy tagadásod,
ennyi ideig viszonoztam,
hogy a lelkedet, mint egy kertet,
velem vigyázd, ápold, és alkosd.
Móritz Mátyás
2024. Június 25. Kedd
Budapest, Csepel