Én, magamat választottam
Mikor azt mondtam: Nem érdekel.
Összecsaptam lelkem darabkáit, egybegyűjtöttem és felmelegítettem.
Nem hagytam széttörni szavak miatt,
Elhullani mások miatt,
Megfagyni a gyávaság miatt,
És én, magamat választottam.
Volt sok régi emlék,
Sok elkopott bántó szó,
Amit mind magammal cipeltem,
Éveken keresztül és a súly minél tovább jött,
Annál nehezebben vittem.
És letettem
Féltem….
Nem tudtam milyen lesz nehezékek nélkül,
Milyen lesz egy olyan élet,
Ahol nem koptatom saját magam mások miatt
De egy nagy levegővel,
Teljes tüdővel,
Bocsánat kérések és megbánások nélkül én
Magamat választottam.
Nem kellett már bocsánat.
Nem volt szükségem hamis tekintetekre amint hazug csillámos szemmekkel érdeklődnek hogylétem felől,
És megkövült másodpercekben talán még mutatják is a megbánást,
De bevallani, oly gyávák, mint az újszülött gazella a zöld füvön.
Ezért én némán magamat választottam.
S miként belenéztem a tükörbe,
a lelkem elengedte az elvárásokat.
A gyerek, aki voltam, felnőtt.
Elindult az úton, s nem fél hátranézni helyenként.
Mert már nincsenek könnyek a párnák szegletében.
Nincsenek hangok a hátam mögött.
S bár akkor azt hittem,
Minden ellenem van (s talán így is volt az, Jó Isten tudja csak)
Én kitratottam. Túl éltem. Fejlődtem.
Vittem, vittem, majd mindet terhet letettem.
Mert én nem vártam már mások szép szavára.
Hisz ahol húsz év kevés erre,
Ott az örökkévalóság is csak perc lehet…
És ebben az életben, az idő az, ami nem vár, folytonost halad;
Megtáltosodtam.
Elindultam.
Én, magamat választottam.
