Egyre növekszik bennem a hontalan magamra utaltság s megkeseredett spleen-hangulat. E mostani ordas Egy-Világon újító, kreatív-emléknek, szabadgondolkodóknak nincsen sora, se maradása. Jobb lenne tán végképp elmenni s külföldön boldogulni még akkor is, ha mosogatás, takarítói állások – sokszor jövedelmezőbben fizetnek, mint e mostani digitális home office.
Nincsen már több sültgalamboknak szánt ígéret, sem jólcsengő alkudozás, miből mindenki – úgy hiszi -, leszakíthat egy-egy eltévedt, férgesedésnek indult gyümölcsöt. Mostan már mindenki kupeckedő nyerészkedővé vált, s tegnapokat bambáb bámuló, oktondi foghat már Holnapok keveseknek megadatott lehetőségei közé nézni.
Tenni vágyás s az Akarat között mostanság egyre nagyobb a különbség. – Volt Idő, mikor még el mertem hinni kéziratok a kultúra megtarhatósága; most a naponkénti hátborzongató kétkedés, reményvesztés ring maradék életem felett.
Kiket egykoron még nyugodt-szívvel megmentőimnek hihetem – azok ma épp olyan Janusz-alakoskodó hazugsággyárosok mint az összes többi olcsójánosnak becézett kiskirály kistrónon.
Mégis napona felteszem önsajnálatom mellett terveim s céljaim kesztyűjét hogy tanúskodó értéket teremtsek, s valljak különös hírmondóként az Időben, mely már alig maradhatott enyém.
Naponként veszteglő akaratommal, mégis csodálkozó értelemmel szólítanám magamhoz még a kultúrákban bizakodókat: el-ne-égessék, meg ne semmisítsék kor-dokumentumaikat, kézirataikat s mindent örökítsenek meg, hisz hátha fordulhat egyet a nagy, ismeretlen kerék s hogy biztos nyoma maradhasson annak, hogy alázattal szolgálhattak egyre több, nemesebb célt!