Kiradírozott távolság
Szabó T. Annának
Visszatérve
Könnyem a sötétben csordul, nem a fényben,
tudva, hogy estére teljesen kész leszek;
hogy végigborít a kín, észrevétlen,
mint akiben a hiányod forr, és pezseg.
Mint akiben az ördög, és nem az Isten él,
mint akiben fel, egy újabb csillag robban;
úgy érezve, hogy a semmiség is fehér,
hinni próbálok, mégis a holnapokban.
Hogy a kérdéseimet, megint föltegyem,
magam felidegesítve, és csitítva;
hogy a fájdalmam, holnapra gyönyör legyen,
kinek a titkait, a halál kiitta.
Mint akit meg, a halálodban védelek,
ki el a reményt többé, már nem veszted itt;
hogy a vigaszé, és a magamé legyek,
hogy visszatérhessek, egész a kezdetig.
Körbenőve
Mi az, ami a szívem megvigasztalná,
hogy ne érezzem, ennél is romlottabbnak;
hogy a csend, összeálljon bennem egy dallá,
kit a kínok, könyörület nélkül oktatnak.
Várva, hogy a sötétségből csak kirángat
valami, az özönvizekkel utánam;
zuhanva élve meg a tragédiákat,
amelyekben nem sok reménysugár van.
Mint aki a mérgezett poharat issza meg,
állva a jövő előtt, félve és bután;
mint akinek testén, még olyan friss a seb,
azt érezve, a vigasz, feledés csupán.
Mint akit ennyire mélyre, már rég löktek,
nem is kívánva az ételt, és az italt;
próbálva tanulni a rosszból, még többet,
remélve: veszteségeimet az élet, körbenövi majd.
Kimenekülve
Mintha le, mindez nem először peregne
előttem, nem is tudva, hogy meg, mit lássak;
magamban siránkozva és keseregve,
keresve a módját a gyarapodásnak.
Gondolva megint, aprólékosan végig,
dolgozva ki újabb, és újabb tervet;
hogy talán nem velem, csak értem történik,
hogy a kihívásban, lehetőségre leljek.
Míg összemosódik a mával a holnap,
úgy keresve a szót, akár egy ősember;
kinek talán, nem teljesületlenségek voltak
szenvedései, hiszen velük nőttem fel.
Próbálva nem gyűlölni azt, ki tőlem elszedett,
mint aki el, közönyös arccal lapátol;
próbálva ellesni a gyászos perceket,
próbálva kimenekülni a lét zajából.
Napforduló
Versbe szedve, életem minden egyes napját,
sokszor magam küldve, helyetted a halálba;
tudva, csak a kötelességek ellensúlyozhatják
a bánatot, vigasztalást a munkásságban találva.
Úgy érezve, bennem a szavak is megégnek,
tudva, ilyen fájdalom csak Istenben lakhat;
hogy ezt is, szükségszerű jótéteménynek
lássam, bár most, a szándékok is iróniának hatnak.
Mint aki le, semmit sem tagad és leplez,
nem is nézve, hogy honnan és mennyit fogytam;
várva, hogy a fájdalom majd csak kisebb lesz,
vagy legalább hogy megszokhassam, hogy ott van.
Remélve csak, hogy a lelked megérintem,
nem is tudva, hogy kit érhetnék utol ma;
kinek elmondhatnám, milyen sötét minden,
hogy hogyan készülök a téli napfordulóra.
Elterelve
Keresve a meleget, a lángot, a fényt,
nem is számolva, hány kötelezettség vár rám;
fogva fel, az elme illúziójaként
a kétségbeesést, az élet minden nyomorúságán
felemelkedve, fuldokolva a hőségben,
elképzelve, hogy mi lenne, ha ott lennél
ahol kereslek, érezve a sebezhetőségem,
tudva, hogy minden jobb annál, és jobb ennél.
Ilyen lenne, mikor a szív megáll. Nemde?
Vetve az életemmel most, újabb számot,
idézve szavaidat az emlékezetembe,
játszva, az életnél is csökönyösebb jószágot.
Nyelve a csapvizet, majszolva az üres zsömlét,
hogy engem, neked se kelljen irigyelned;
várva, hogy a bánat helyébe az öröm lép,
a fájdalomról elterelve a figyelmet.
Sárba rántva
A fohász megkopott, és a remény kinőtt,
heverve, mint valami haszontalan holmi;
jól tudva, hogy mindig is voltak ilyen idők,
mikor tudatosan, nem tudok válaszolni.
Mint akinek fáj a jelen, és fáj a múlt,
nem is tudva, el magam, hogyan ítéljem;
kinek a szomjára, a sivatag napja sújt,
próbálva nem kétségbe esni, bármi érjen.
Amíg az emlékeimből előszedlek,
hogy önmagamnál, boldogabb és jobb legyek;
érezve magam bölcsebbnek és erősebbnek,
hogy eléd, megbízható jóslatot tegyek.
Hogy ne legyek a fogva tartód, se a túszod,
próbálva eltalálni a helyes arányt;
félve, hogy vissza, a régi hibáimba csúszok,
hogy a világ engem, megint a sárba ránt.
Könnyű héj
Úgy érzem, az Isten szenvedését megloptam,
nem tudva, neked mi voltam, és leszek;
kihűlt némaságként az üres kőtemplomban,
előttem a hunyorgó, fáradt örökmécsesek.
Nem keringve többé már a véredben,
nem is tudva neked, mit nem mondtam még el;
mint aki ide, véletlenül tévedtem,
szemben a puszta, és mozdulatlan véggel.
Mint aki szeretni most mást, nagyon nem mer,
belehalni nem akarva, mindenáron;
állva csak, lusta testtel, és meredt szemmel,
de a tükörben az arcom, sehol nem látom.
Mint akiben a vigasz, megint űrt hagyott,
úgy érezve, a versem összhangban van velem;
nézve csak, az égre rákövült napot,
várva csak, hogy be, mikor roppan fejem.
Életjel
Most már pontosan tudom, hogy a szívem hol van,
míg a versembe, szavaidat másolom;
borzolva fel a nagy, és a csapzott tollam,
próbálva átlátni a fényrácsokon.
Mint aki csak sóhajtozott, és liheget,
nem találva a célt, a forrásvidéket;
nézve, fejem fölött a falatnyi eget,
nem akarva látni, hogy tested mivé lett.
Próbálva úrrá lenni a rossz kedvemen,
hogy megláthassam végre, végét a rossznak;
ki a szenvedélyem, megint megszenvedem,
nem akarva látni, fel hogyan ravataloznak.
Míg a vigasszal, reménytelenül bajlódom,
remélve, hogy meg, nem gyűlöl és elégel;
míg a kudarc, bevonul a szárnyas ajtókon,
szíve fölött, a helyesen élt élet jelével.
Megküzdve az ürességgel
Létre most, hogy is hozhatnék új tereket,
mint akibe bele, megint a harag mar;
amíg a halálba, életet keverek,
bajlódva a véres, romlandó anyaggal.
Tudva, meghalni a földön, nem új dolog,
tudva, hogy ugyanaz már, semmi nem marad;
kiben a hit fel, romolhatatlanul lobog,
hogy valahogy mégis, továbblökjem magam.
Mint aki már csak, gondolatban lép eléd,
míg el, egy-egy könnycsepp vakítja a szemem;
mint akinek a kínból ennyi, épp elég,
nem értve, miért nem lehetsz újra velem.
Hogy megkérdezd, mi a boldogság szerintem,
hogy bele most mindebbe, miért futottam;
hogy pórusaimban, és a sejtjeimben,
miért nem működik most semmi, nyugodtan.
Magasrendűség
A versem most, nem pompázik, és nem ragyog,
esve újra arcra, esve újra térdre;
ki egyedül, a nincstelenségemben vagyok,
vágyva csak, a lélek könnyűségére.
Mintha értelme, a szavaknak sem lenne,
nem is gondolva, csak a végtelen ködre;
villámokat rejtve el a tenyerembe,
a paplanomba bele, gyermekként gömbölyödve.
A szivárványt keresve a fehér fényben,
olvasójaként a lelkednek, és az eszednek;
nem is tudva, miért hiszem, miért kétlem,
a gondolatokat, mi a felszín alatt pezsegnek.
Hallgatva, egyre szeretetteljesebben,
míg arcomra, a gyermekek kacaját bűvölöm;
érezve, hogy meg bennem, a világ rebben,
érezve, élni milyen magasrendű öröm.
Móritz Mátyás
2024. Augusztus 9. Péntek
Budapest, Csepel