De jó volna világító, kettőzött iker-csillagot gyújtani halhatatlan Mindenség-szemek kikötőjében, melyről még tudható; bizton s tán önként védelmezik a hajótörött-embereket. Minden sóvárgón, lemondón hiányos, mert saját mélységeitől gazdagszik a tajtékos tenger is, s csupán csak embertől lehet igazán boldog az ember.
S míg egyeseknek sugárzón, részegen világít a mámoros siker agát-fénye a talpsimogató dicsőség szárny-tündöklése s a gazdagság tömjénező arany-felhámja addig oly jó volna, ha az őszinte-szívűek is mélyen szívük kamráiba néznének nincs képmutatással s az igazság több s maradandóbb lehetne tán, mint a bátor helyállás.
S mégis e gyatra, siker-pénzhajcsár korban már úgy szomjazzák a hamis, talmi szenzációkat mindhalálig, ahogy a sivatagi vándor a kortyokban nyelt vizet. – És aztán hamarján elszikkad, elapad a gondolat, a méltatlan szájpadlat alatt, s napra-nap akár a megszédült óra félrejár, hamis ábrándokkal lesz viselős a manipulálható, agymosott átlag-ember gazdátlan elmarad a Nirvána-semmiben, ha csupán Egy-Valaki nem állhat ki érte, megfogva kezét.
Észrevétlen hullik ki a nagy, hitehagyott Hóhér-Időből s nem dédelget már magában ész érveket. Elérhetelen vágyakat akar mindenki magában, s tán egyre kevesebben hihetik el, hogy egyszer még valóra is válhatnak.
Egyre ismeretlenebbnek látszik a hiéna-fogú Világ. Liliom s tulipán is rég elfelejtette immár bimbós-szirmát, s már csupán az alvilági csorda-bandák s az éjszakák provokatív, szexis pillangói maradhattak. Zuhanó, evilági álmainknak -mindhiába -, csupán csak igen-igen ritkán hihetünk!