A felelősség felől
Révész Sándornak
Csendben ülve meg
Nem vágyom rá, hogy sokadmagammal szorongjak,
őrlődve, hogy különcnek ki, és hogy mért gondol;
maradva e világban, elvadult bolondnak,
kinek elege lett, a könnyelmű játékokból.
Jól tudva, hogy kinek és mennyivel tartozok,
megértve magam, igaz: sokszor nem egészen;
mint akinek a csábítás, sokszor bajt hozott,
engedve, hogy a lángjaival elemésszen.
Kit magamban, sok-sok mondatot eltemettem,
a jövő bölcsességét keresve a múltban;
ki felelőtlen is voltam, és telhetetlen,
ki a leckét, azóta már jól megtanultam.
Kit az élet, új válaszút elé állít ma,
kormányosnak érezve magam a szélcsendben;
a könnyeimet fel, a reménnyel szárítva,
hogy velem, az Isten is nyíltan beszélhessen.
Önmagam középpontjába
Próbálok rájönni, az élet tőlem mit vár,
hogy se bús, se szomorú ne legyen halálom;
érezve, hogy a szívem meg, sosem nyugszik már,
hogy legyen kit elengednem, és visszavárnom.
Hogy a többiekkel együtt gyűlölhess, és szeress,
hogy áldozata lehessek, a legszebb kínnak;
hogy a képzeletemben, a vendégem lehess,
jól tudva, hogy szívesen jönnél, ha meghívlak.
Kinek az életében, élvezet is van még,
ki üres frázisokat többé, nem emleget;
mint aki a helyemet, megtaláltam rég,
hol visszavonulva, csendben megpihenhetek.
Nem félve, hogy bármelyik titkom is eltemet,
mint akit minden, különös varázzsal tölt el;
ápolva, fényben fürdő, zöldellő kertemet,
osztva meg szívem, a mindig nyugodt időkkel.
Lelkem kódja
Úgy éreztem, a föld is megnyílik alattam,
érezve egyre jobban, és egyre több mindent;
küszködve csak, tudva, hogy magamra maradtam,
pedig össze, annyi minden fűzött minket.
Mint aki most is, emlékeimet kérdezem,
melyeknek a ködén, ritkán volt, hogy átláttam;
amíg egyre jobban fájt, mit megtettél velem,
kapaszkodva meg, az üvöltő szelek szárnyában.
A gyarlóságom, a bűnösségem hirdetve,
úgy viselkedve, mint aki egyedül nem fél;
mint aki közben, mindenét elveszítette,
nem tudva, el hová menekültél és mentél.
Várva csak, hogy az érzéseimet megnevezd,
mint aki zihálva, segítségért kiáltok;
próbálva rájönni, velem miért tetted ezt,
zárva magadra, a legtitkosabb világot.
Titkos jelmondat
Az életet, most is újrakezdeném érted,
hogy másra, ne is figyelj, és ne is hallgass;
várva, mint akiben az ősi erő ébred,
hogy megint rabul ejtess, megint fogva tarthass.
Jól tudva, hogy az életem szép is lehet még,
mint akit az új napfelkelte is meglepne;
mint aki vissza, százszor, ezerszer nevetnék,
megtalálva téged, a parázsra fektetve.
Mint aki veled lenni, mindig is élveztem,
mint akiben el, annyi minden hervadt lassan;
neked adva a lelkem, és az egész testem,
vágyva rá, hogy magam, megint megadhassam.
Mint aki belőled születtem, és származom,
tudva, a kín is elviselhetőbb lehetne;
ha most is, te lennél a legbiztosabb támaszom,
várva csak, a szenvedélyes üzenetedre.
Gyenge mondatok
Bár csak tudnám, hogy látod magad a művemben,
hogy hogy fáj neked, a testi, és a lelki seb;
osztva szét a szíved, egyre bőkezűebben,
ki a más hazugságait, most is elhiszed.
Mint akinek az én igazam, most is selejtes,
oda adva másnak mindenkor, és mindened;
míg engem el, százszor és ezerszer felejtesz,
mint akit a dalaim, meg sem érintenek.
Nem is tudva, a gitár húrjait, mit tépem,
mintha már, senki sem értene és szeretne;
amíg te, úgy tagadsz meg, ahogy jól esik éppen,
a szavaimba még csak bele sem remegve.
Míg a szívemet, megint álmokkal töltöm meg,
látva magam előtt, széttárva a karod;
öltözve, gyönyörű angyalnak és ördögnek,
ki nélküled meghalni, semmiféleképpen nem akarok.
A világtól, és magadtól
Te tetted mindig, meghitté a világomat,
hallgatva a szívedre, és a lelkedre;
fákat gondozva, és ültetve virágokat,
magamban álmokat, és vágyakat kergetve.
Szemet hunyva, hol a béke, hol a harc fölött,
mint aki sokszor, még magától is megretten;
érezve jól magam, sokszor az álarc mögött,
aki magunk ellen, annyi mindent megtettem.
Meg neked, még annyi mindent nem hálálva,
félve, hogy szavaimat meg, nem is értheted;
a magányommá, és az álmaimmá válva,
el sem akarva hagyni a menedékemet.
Mint akiről csak az Isten tudja, hogy hol jár,
hogy a ruhám miért piszkos, és megtépett;
nem is tudva, hogy miért nem próbálkozol már,
hogy magadtól, hogy szabadíthatnálak meg téged.
Egyéni érzés
Várom csak, hogy eljöjjön az álom értem,
nyelve a könnyeimet, és a sós vizet;
szavaimat hamisnak, és pontatlannak érzem,
remélve, hogy őket, azért még elhiszed.
A múltat meg, nosztalgiázva idézve,
várva, hogy újra az álmaimról kérdezz;
bújva el, hogy a magány ne vegyen észre,
jól tudva, te vagy, aki jobb emberré tesz.
Mint aki nem ezt akartam és kívántam,
jól tudva, nélküled mit sem ér a vagyon;
rád gondolva, legyek bárhol is a világban,
kinek hiányába, bele kell borzonganom.
Mint aki nem ezt kívántam és akartam,
kit el, a sötétség kezei temetnek;
jól tudva, csak az öröm segíthetne rajtam,
vizsgálójaként a lelkiismeretemnek.
Végletes fájdalom, végletes öröm
Ha tudnám, a szavaim értéke mennyi,
ha tovább is jutnék, nem csak a falakig;
ha tudnám, hogy milyen megható tud lenni,
mikor a szenvedés és a küzdelem alakít.
Ha tudnám, hogy mi az igaz, és a biztos,
ha rálegyinthetnék végre a gonoszra;
jutva hozzá, a leghatásosabb vitaminhoz,
mint akinek bánatát, a hiúság okozza.
Ha nem gondolnék mindig, a még rosszabbra,
ha elmondhatnám, milyen hatással vagy rám;
az aggodalmaimat mind eloszlatva,
ha a bűntudatom, háttérbe szoríthatnám.
Ha rálegyinthetnék végre a gonoszra,
mint akiben meg, már annyi minden rekedt;
az örömöket halmozva és fokozva,
mint aki, nem bírja már a végleteket.
Marasztaló
Ez volt az utolsó, egyetlen esélyem,
hogy újra álmodni, és érezni tudjak;
túl a sok félelmem, és a sok veszélyen,
kivel az órák és a percek, boldogan futnak.
Hogy lehulljon rólam, minden felesleg,
mint aki feleslegesen, nem is vár rád;
hogy veled végre, magammá lehessek,
hogy a vágyam, ne pusztítsa el a tárgyát.
Mint aki szélként, minden szorongást lehagy,
érezve a számban, minden ízt édesnek;
nem kérdezve, hogy kivel, és merre vagy,
hogy nyugovóra végre, boldogan térhessek.
Térkép nélkül is eljutva e földre,
mintha most, az Isten is velem nevetne;
az össze ki nem mondott vágyamat betöltve,
ki, ebből az érzésből soha nem szeretve.
Valahonnan valahová
Telve meg a melegséggel, és a fénnyel,
mint aki ha kell, meghalni is kész veled;
mert az érzést, a világért se cserélném el,
felejtve el, a légies képzelgéseket.
Érezve magam biztonságban, és nagynak,
hogy semmi se fordulhasson már rosszabbra;
kiben csak egyértelmű válaszok vannak,
szárnyaim, egyre merészebben mozgatva.
Mint akiben elhervad minden szóvirág,
az érzéseimet ki, őszintén mondva;
kit nem köt, a vesztébe rohanó világ,
sem egy beteg társadalom, és nemzet gondja.
Érve el a kikötőt, és minden szépet,
mint aki igazán, és őszintén boldog;
tudva, hogy ez maga az emberséges élet,
hogy elkezdődjenek megtörténni a dolgok.
Rendbe tett hibák
Szeretnék mindent elmondani, amit láttam,
felkészülve minden színpadi szerepre;
osztozva veled, az elmúlás fájdalmában,
tudva, életünk emberibb is lehetne.
Szeretném megtalálni helyem a földön,
mint aki a magasba fel, a dal röptet;
hogy a láncod, és láncom, darabokra törjön,
érezve sokkal szebbet, és jóval többet.
Mert fel, miért adjam, és el, miért vesszek,
mint akit minden bosszant, és minden untat;
hogy őszintén, és hogy nyíltan beszélhessek,
vállalva, szerelmi fellángolásunkat.
A hátunk mögött, akármit is beszélnek,
hogy felszáradjon végre, minden könny bennem;
érezve magam, a kiválasztott személynek,
tartva kézben az életem, egyre könnyebben.
Móritz Mátyás
2024. Augusztus 5.-6. Hétfő-Kedd
Budapest, Csepel