Ímhol a kép…
Elkészült végre egészen,
S keretében feszül a vászon.
Rézdróton lóg,
– Mint akasztott ember –
Ettől talán többre érdemes.
Vajon meghal-e a festmény,
Ha megszáradt rajta a festék?
Vagy csak azután él igazán?
Hiszen elméddel érted,
És a szíveddel érzed,
S ecsettel fested a szíved baját.
Több éve már.
Fested a múltad, padlás rejtekén,
Lelked mélyén él még a remény.
Serceg a sörte, és ha a
Megboldogult sertés átérezhetné…
Hogy míves munka készül általa.
Mikor festesz, szeretném fogni a kezedet.
Érezni a mozdulatot…
Mitől lesz az a fess kis folt ott?
S hogyan húzod a vonalakat?
– Sejteni a ködön át az erdőt –
Tudom, sorsoddal nem vagy elégedett.
Többre hívattál, de talán nem is éred meg,
Hogy megismerjék művedet.
Csillagpor vagy!
A mindenség apró része.
Mely, ha egybeörvénylik
Hatalmas csillaggá elegyül,
S ha magas hőfokra hevül,
Szupernóvaként felrobban,
Energiát árasztva szétterül.
S apró porszemként újra küzdhetsz…
– Egyedül.
Így vagy te egy porszem,
A nagy tömeg izzó része,
Mely a munka lázában hevül.
Talán léted holnapra már
Az űr végtelenjébe repül.
Te nem lehetsz ott sem egyedül.
Pontokból áll a halmaz,
– Láss csodát-
S tekints a képre!
Töredékekből áll össze
Az élet egésze.
