Letört szárnnyal repülök a vágyak tengere felett.
Láttam mindazt, mit eltakartak, megkaptam
mindent, amit nem akartam. Suhanok!
Mellettem kőszárnyú angyalok az erkélyen ülnek,
lehajtott fejjel, emberektől kimerülten. Mezítelen lábaik
a semmibe lógva, nemtelen vágyaik halványodóban.
Életre kelnek s még egyszer haragra gerjednek.
Az én angyalaim a tűzben égettel szenvednek.
Könnyeik nem lesznek, színük változóban, mellkasuk
kevlár s bár szívük helyén kő van, dús fekete pompában
az igazságért jönnek, megkezdik az aratást, mielőtt vége
lesz e Gömbnek. Elválik az ocsú s napfény a búzának.
Kronoszi sarlóval gallyat gyűjtenek máglyának.
Emlékszem Lótra s beteges voltára, a testvérgyilkos
Káinra s késsel az apjára. A tizenkét törzsre, kútba
dobott fiúra, egyiptomi pompára, sok ezer nyomorúra.
Bibliai átok mely körbevesz minket, gyarló az ember
s megmérgez mindent. Nem lel megbocsátást, hiába
esdekel, mint repce a tűzben, mind úgy tűnnek el.
