Életünk színterére
Kemény Istvánnak
A gondolkodás vasárnapja
Apám az íróasztala fiókjából
épp egy régi albumot szedett ki
közben elkerülhetetlen eső kezdett
esni mi nem is akart lecsendesedni.
Meg akarva mutatni fiának mindazt
ami mára árnnyá vált ami már letűnt
én meg néztem csak az esőt minek az árja
holnapra el is sodorhatná mindenünk.
Emlékszem magamat kicsinek éreztem
a világ is olyan hirtelen hideg lett
az arcát soha nem látva szomorúbbnak
és soha nem látva ennél szelídebbnek.
Mint akit az album lapozgatása láttam
hogy fogva tartott és hogy hosszan lekötött
ki sosem volt ilyen bánatosan szelíd
nem tudva mi dereng szelídsége mögött.
Nem is tudva hogy akkor mit rontottam el
és nem is tudva hogy mit érthettem félre
próbálva magyarázatot találni apám
és az eső hipnotizáló erejére.
Nézve apámat hogy orra alatt motyog
nem értve hogy kit gúnyol és hogy kit vádol
nem is gondolva semmire próbálva csak
megszabadulni a világ valóságától.
Talán az esőről is mondott valamit
de talán nem is nekem így nem is szóltam
talán azt hogy több benne most a bánat
mint a legszebb és édesebb hegedűszóban.
Talán azt is hogy ne gyűlöljem meg őt
mert a gyűlölet rabbá tesz és elvakít
nem is értve kiásni miért most akarja
apa fiú kapcsolatunk alapjait.
Egyszerre látva őt bohócnak és bölcsnek
nem is tudva hogy benne éppen ki játszik
meg is próbáltam megszeretni jól tudva
hogy életében ez a legnagyobb hiánycikk.
Remélve csak hogy a holnapja majd ettől
lesz elviselhető lesz meghitt és lesz szép
hallgatva hogyan ismételget magában
valami régi és bornírt szövegecskét.
Nem értettem és nem is éreztem akkor
hogy fiaként a számára mennyit jelentek
hogyan milyen nehezére esik urává
és gazdájává válni a pillanatnyi jelennek.
Nem is emlékezve az ígéretekből
és ostobaságokból össze mi mindent hordtam
csak arra hogy úgy fájt akkor minden szava
minden gyermeki képzeletet felülmúlóan.
Mert az apám szavai apám percei
apám évei nekem mindmáig fájnak
késztetést érezve most is hogy istennek
valamit átszóljak és átkiabáljak.
És bár elkerülhetetlenül esett akkor
nekem azóta sem volt jobb és szebb estem
hogy magam ebben az esősre sikerült
versben újra meggyűlöljem és megvessem.
Emlékszem ólomkatonákkal játszottam
játszva a lelövőt játszva a lelőttet
befogadva magamhoz már nem egy rémet
akik az apám helyett hozzám szegődtek.
Ki magát a vele való újbóli találkozás
ennyi év után nem is tudom hogy venné
nézve ezt a szeptember közepi esőt
érezve hogyan tesz mozgásképtelenné.
Érezve hogy mint az apám magához int
ahogy megcsókol és ahogy átfog lassan
nem is tudva tudását és szellemét
elő kinek vegyem és kinek fitogtassam.
Hogy el hogy mondjam neki most is az apám
vagy és én a fiad a tested és csak a véred
nézegetve az ólomkatonáimat
mint aki már az új játékaimnak élek.
Emlékezve ahogy a katonák közül
apám intésére a szőnyegről fölkelek
ki az esőt nézve vallotta be nekem
hogy nem is lehetett volna felelőtlenebb.
Hogy úgy érzi számára minden fohász kopott
hogy úgy érzi számára minden remény kinőtt
kerülgetve mint föld a holdat hold a földet
jól tudva nincs módomban elengedni őt.
Mint akit meg ez az elkerülhetetlen
szeptemberi eső énekeltet és reptet
elálmodozva és elgondolkodva
nem találva se mentséget se receptet.
Mint aki ettől az élettől valami
egészen különbözőt és mást vártam
látva magam az esőben a magam szegény
ócska és röhejes realitásában.
Félve hogy ha majd előveszed albumom
azt fogod te is hinni hogy mindez csak vicc
mint akiben a sok kérdőjel és a sok
kétely lassan már nemzetséggé gyarapszik.
Mint ha én lennék a szemedben az apám
és a sorsa és megannyi furcsa titka
a bohócorromat meg egy önzetlennek
látszó és kedves mozdulattal igazítva.
Diskurzus
Az igémként továbbra is hirdetlek
lelkendezve a lelkendezőknek
szenzitíven a szenzitíveknek
míg a kegyetlen percek éveket szőnek.
Örülve hogy megszülhetlek és költhetlek
hogy fogadhatlak és vendégül láthatlak
szólva meggyötörten a meggyötörteknek
lestrapálva a lestrapáltaknak.
Mint akit el nem felejtelek és vitatlak
nem érdekelve ki tagad és ki vet meg
otthonosan az itthoniaknak
idegenként az idegeneknek.
Míg magam mellé veszlek és ültetlek
véreként véremnek húsaként húsomnak
elérzékenyülten az elérzékenyültetnek
maliciózusan a maliciózusoknak.
Mint akit el nem hajíthatlak és dobhatlak
hogy át az elégetettség járja a testem
ráhangolódva a ráhangolódottaknak
mindig ugyanazoknak ekvivalensen.
Mint akit téged oly régóta kutatlak
mint akit le már olyan sokan szóltak
jóindulatúan a jóindulatúaknak
elfogadóan az elfogadóknak.
Ismerve tengerszem mélységét szívednek
és minden rezdülését a testednek
szenilisen a szeniliseknek
páciensként a pácienseknek.
Az érintettségről az érintetteknek
a fertőzöttségről a fertőzötteknek
ismerőjeként az életkedvednek
tudva magam mellől el nem lökhetlek.
Remélve szavaim valamit kiadnak
érezve egyszerre mennynek és pokolnak
a halálról az evilágiaknak
a reményről a bizakodóknak.
Mint aki előtt fel szemeid ragyognak
hogy lábadhoz a gyermekedként guggoljak
társtalanul a társtalanoknak
magamba fordulva a magába fordulóknak.
Örülve ha rád több szeretettel néznének
nyelve a savas és mérgező esőket
szólva az apokalipszis négy vitézének
mintha ki se nyitnám a lepénylesőmet.
Mint az emberi értelem számára
áthatolhatatlan jövőkép kalandora
másra sem vágyva mint a reményre
és egy helyre ahonnan van hova.
Suttogva
Úgy éreztem hogy áttörni a fájdalmat
nem tudja majd a remény és a hit sem
segítve hogy feltornyosuló gondjaimat
valószínűtlenül apróra kicsinyítsem.
Úgy érezve hogy a nagy bölcsességektől
előbb mint utóbb de kifordul a gyomrom
nem is tudva kinek kellene kínomban
türelmetlenül tovább méltatlankodnom.
Nem is tudva magamban kinek a szavát
a gondolatát a lelkét a szívét hordom
nem is értve hogy milyen törvény alapján
jut nekem a dolgok másik oldala folyton.
Nem is értve hogy a döntéseket meg
helyettem vajon miért nem hoztad
hogy magam dolgozzam fel a szükséges
és dolgozzam fel a szükségtelen rosszat.
Nem is tudva hogy pontosan ki figyel rá
ami engem bensőleg most is megindít
aki elfogadná a normálisat a helyeset
és az emberi természet szerintit.
Látva az árnyalatnyi különbségeket
és érezve a szúrását a késhegynek
felfogni és követni sem tudva sokszor
hogy az események hogy jönnek és mennek.
Félve hogy a ritmusból és a kalapból
örökre kizökkenek és végleg kiesek
nem is tudva hogy mások mitől olyan
elszántak és bátrak és hősiesek.
Nem is tudva hogy hogyan nem is tudva hogy
minek és kinek a segítségével kellene ma lenni
úgy tenni mintha nem adtam volna még fel
úgy tenni mintha nem is furdalna semmi.
Engem ki az utolsó óráidat is
csak távolról és tartózkodva kísértem
észre sem akarva venni hogy a halál
hogy kúszik be az ajtó alatti résen.
Mint akitől bocsánatot és elnézést
a jó isten és az ördög sem kér végül
továbbra is csak titkolódzva előttem
minden határozott cél nélkül.
Újra és újra kifaggatva lelkemet
megpróbálva meghallani hogy mit felel
a velem együtt kipusztulni készülőket
penetráns cinizmusommal üdítve fel.
Mint aki már semmit sem keresgél semmit
sem kutat és már semmit sem méreget
önzetlennek látszó kedves mozdulattal
lefejtve és feltárva minden réteget.
Móritz Mátyás
2024. Szeptember 14. Szombat
Budapest, Csepel