Tóth Szilvia
Fák
Levelek suttognak a széllel
zizzenőn, belepirulva,
szállnak szabadon,
hanyatt fekszenek, a már
lehullottakra, az avaron,
tarkaságuk nyűtt,
vizes barnává válik,
nyújtózkodnak a halálig,
színüket álmodva újra,
majd a csupasz ágakra
rákerül a habos hókabát,
úgy váltogatják a ruhát
a fák, akár a találkára
készülő szűzlány,
és az ágak égig érnek,
felnézek rájuk,
csodálom pompás leveleik,
buja viráguk.
Mégsem ez az,
mi igazán érdekel.
Látszatvilág nyílik s múlik el,
él, hal és feltámad,
nem vezekel, mindent
újra kezdhet, tavasszal
kerül rá virág, majd termés,
olykor kötél…
de mi van lent, ott mélyen,
vajon, mit gondolhat a gyökér…?