Hodos Éva: József Attila lillafüredi emlékére
A világ józan eszét elvesztette,
teste atomjaira porlik,
férgek eledele lesz.
Benne a józanul gondolkodó elme
– mily’ meglepő – csupán én,
az őrültnek mondott vagyok.
Körül vesznek sziszegve gyűlölködő,
szájukat tépő, ostoba alakok.
Nyomaszt a semmit elemző locsogás,
vágyom lelket ifjító pihenésre,
csókok nélküli tikkadt nyárutón
szerelmünk illatát őrző
lombok rejtekébe!
A barna kérgű faóriások
atyai szóval gyermeküknek
neveznek,
árnyukba vonva becéznek,
’s mondják: no lám!
mi tudtuk, e-szerelem örök,
évek múlva is visszataláltok
hozzánk ide,
hol a békét nem őrzik börtönök.
A lábam elé kúszó ösvény végén
várom felbukkanni karcsú alakod,
ám te messze jársz…
’s míg a hajnal rám emeli
fátyolos tekintetét
ajkam neved formálja,
fogadalmunk idő marta nyomait
a ráncos rögök közt hiába kutatom,
háborgó elmém szétdúlja
az örök szerelemünknek
ígért, tántorgó holnapot.
Kedves Marci! Köszönöm szépen kedves szavaid! Szeretettel: Éva😊
Kedves Éva! Rendkívül igényes vers született tollából, mind a képek mind a gondolatiság tekintetében, továbbá úgy állít emléket világirodalmi rangú magyar költőóriásunknak, hogy közben műve teljes mértékig egyéni és legfőképpen eredeti! Mindig örülök, ha ilyen igényes lírát olvasok. Szeretettel gratulálok!
Barátsággal: Marci
Kedves László, kedves Gusztáv! Hálás szívvel köszönöm a kedves szavakat! Szeretettel Éva😍
De gyönyörű asszociációk, bevállalós kritikák, rejtett érzelmek örök megmaradásába burkolva, a faóriások őrzik az örök szerelem emlékét!
Gyönyörű, kedves Éva!
Szeretettel olvastalak: Gusztáv
Élmény volt olvasni, mély tartalom, szép üzenet, kiváló stílus, vers lett ez, a javából. Gratu. László.