Érintésed után sóvárgok, mintha a víz alól próbálnék levegőt venni.
Kezeidet keresem, hátha megfogsz még utoljára,
és nem engeded hogy lezuhanjak a mélybe.
Ha még egyszer elkapnál, én fel nem kelnék már,
Gyökereket láncolnék, és nem engedném, hogy te is ugyanoda visszatérj.
Bárcsak hallanál, észrevennél, nem kéne üvöltenem tudván,
hogy úgysem hallod meg, még ha szétszakítja a dobhártyáid amit mondok
te inkább lennél süket.
Te jobban preferálod, amikor én némán állok
belegondolva sem, hogy olyankor úgy érzem magam,
mint egy széttépett levél.
Egyszer úgyis visszasírsz még, bárhogyan felejtesz majd,
az időt nem lehet visszafordítani,
mert a tenger is csendes de olykor oly pusztítóan végzetes.
