Honnan is tudhatná e mostani velejéig gyarló, kisstílű ember, hogy mit jelenthetett egykoron az édes-bús gyermekkori emlékezés, a játsznyi boldog öröm, a gyerekes-naiv kíváncsiság, mikor a szabad értelem szent kapuit titkon örökbe fogadta az értő értelem, babusgató anyai gondoskodás.
Hogy a régen volt örök-szerelmek lábnyoma tán sosem tűnik el változandó Időkorltáraiban, hiszen azok immár a dobbanó szívburkok Apokrif mélységeiben lakoznak, s mint szunnyadó Atlantisz-kontinensek egyelőre türelmesen várják, hogy az őszinte érzelmek nevében újból megszólíthassák őket.
Hogy sokszor bizony már oly aggasztó mindennapok Sziszifuszi teherviselése idebent, hogy mekkora sötétlő fellegek ücsörögnek az egyes átlag ember-szíveken. –
Hogy mennyire igazságtalan volt minden elátkozottnak hitt bicebóca-sánta bukdácsoló lépés, mellyel hajdanán mindannyian járni tanultunk, s míg egyesek sírva, gügyögve a földre seggeltek, addig mások leporolták önmaguk s tovább mentek, egyedül a mozgás örömét dicsőítve gazdagon.
Hogy a pillanatnyi boldogság tán sok esetben többet ér, mint a folyamatos negyven évnyi tartósnak hazudott, becézett keserédes, tartósnak hitt elszigetelődés. Hogy mostanság már egyre több a féreg-szívű tarack-gyökér s egyre kevesebb emberi csillag-szemekben bújócskát járó igazgyöngy-ragyogás.
Honnan is tudhatnátok, hogy mikor valaki kamaszként rút kiskacsa módjára belenézett felhasított tükrök keresztmetszetére tán nem is önmagát látta – de azt, aki lenné hivatott. Honnan is tudhatná a gyarló, esendő ember milyen az, amikor a Kedves váratlan-hirtelen percek forgandó halálos körforgásában beteg lesz s azonmód elragadja az elmúlás, melytől születésétől fogva menekült. Bizony megkérgesedett szomorúsággal mondom: Fogalmatok sincsen!