A látszat szabadság – észre se veszed -, rendre megrészegít, később tartósnak becézett kiábrándulásodban émelyít, sokkal később már tartós hányingerbe fullad. A lopott idővel talán még így se tudsz mindig 100%-osan bánni; úgy mozogsz észrevétlen családtagjaid, legközelebbi ismerős haverjaid árvasaságában, mintha már ott se lennél, vagy éppen csak szándékosan lopakodó üzemmódba kapcsoltad volna szánalmas, kisstílű életed vonalvezetését.
Arra gondolsz megalkudtál önmagaddal, és hogy a görbe-tükrök igazat szóltak, amikor hamis torzó-képet mutattak terólad; a gyerekesen bárgyú-naiv arcod mögött évtizedek hullámverése visszhangzik némán, szüntelen. A zebránál öngyilkosoknak való késztetés fog el; vajon mikor kellene úgy lelépned ebből az összezavarodott, felszínes Világból, hogy nyomod se maradjon, hogy itt éltél?!
Egy-egy eltévedt romantikus pillanat – ha volna még -, már aligha kárpótolhatna megannyi sokat eltűrt stigma-sebekért; azt rebesgették, hogy most nem rúgtak ki, csupán csak ideiglenes száműzetésbe kényszerített a méregdrága öltönyös fővezetőség, amiről még te is nyíltan tudhatod, hogy mindig is ordas hazugság volt.
Sirályok zabolátlan vijjogásába még jó volna belekapaszkodni, csakhogy még érezd, hogy te is repülhetsz s új helyeket fedezhetnél fel még abból az igen-igen csekélyke, soványka végkielégítésből, melyet kegyeskedő alamizsnák gyanánt tukmáltak rád a nagyhatalmú igazgatók. – Igaz, ami igaz! Most még csupán romos törmelék-fal vagy, rajtad fuga nélküli csempe, mely bármelyik pillanatban leeshet s eltörhet a földön.
Tudhatod: nem jó, ha tartós hiány, sem a mindennapi agymosott közönyösség vesz körbe; inkább maradj mindig önmagad s fölösleges szóbeszédeknek ne higgy, miszerint: a dolgok majd megváltoznak! Létedben ne maradhasson se feltétel, sem mintha!