Szétszóródott betűkből már ritkán rakhatod össze, hogy ki voltál vajon hajdanán, mert a radikális digitalizáció immár, mint valami kártékony, szánalmas betegség beférkőzött mindennapjaidba. Mert már csak önmagadban figyelheted a változást, mely – igazság szerint -, nem változik, legfeljebb csak ösztönök benső apokrif szintén módosulhat, vagy átalakul.
Mintha még a DNS-ed is érzékelné ki az akiben váltig megbízhatsz, mert minden esetben nem kekeckedik, vagy heccel – de mindenképp betartja gyerekeskedő játékszabályaid s ki az, aki könnyedén legyintve, semmitmondón fittyet hány nekik s fityiszt mutat.
Összeszorított szájú harapófogó szavaidból eddig még senki sem kérdezte, miként s hogyan érzed magad annyi meghajszolt, reménytelen évtized távolából. Felgyűrődnek benned a szándékosan megszépített emlékek, hogy a bizonytalanított Jelen is kicsit még élhetőbbnek tűnhessen legalább hatvan egynehány évig, utána számodra már úgy is mindegy. Mert álcázott őszinteségek személyre szabott kényszerzubbonyából manapság végleg kibújni, mintha súlyos szkafandereket viselnél szinte lehetetlen.
Agymosott agyakban parancsoló prédikáló-szavakra engedelmes majmok menetelnek nem csupán majom-országok határvidékein; szánalom-zacskóhoz hasonlíthat féltett, senkinek sem beszélt önsajnálatod, mintha valami benső védekező mechanizmus lenne, melyet egyedül te érthetsz s fogadhatsz el.
Alvajárók módján, akár szánalmasan botorkáló, kiröhöghető kísértet még átlépkedsz sántikálva, nehézkesen az Egy-életeden, s legszívesen már önmagadat is rég becsapnád, hogy bizton elhidd Kedvesed megfoghatja kezet, mert önmagadért kell, hogy szeressenek, s tán együtt még mindig könnyebb, mint végestelenségre ítélt egyedül!