Saját szándék
József Attila emlékére
Bocsásd meg, ha igéimet nem hirdetem,
és ígéreteimet visszavonom ma;
úgy akarva elmerülni és eltűnni,
hogy rá se ismerjek a saját nyomomra.
Hogy az eltékozolt és pazarolt múltam,
ne is hányjam, ne is vessem a szemedre;
hogy az eszedet szét az önhibáztatás,
és a mély, magadba fordulás se szedje.
Mint akitől egyre jobban távolodnak,
egyre jobban felejtenek és tagadnak;
mint akik fel, dacból sem akarják fogni
az értelmét és a súlyát a szavaknak.
Akik meg, nem is akarnak nyilatkozni,
társamként a gondolatban, és a tettben;
a kioktatóimként röhögve ki, csak
azért mert mostoha, és mert árva lettem.
Ki nem tudják, mit jelent az együtt töltött
idő, és hogy meg, mire tanít az érték;
mikor könnyezve, még fogalmam sincs arról,
hogy öröknek, szabadnak, mit hihetnék még.
Mint akinek a szíve tovább dörömböl,
míg a szemem és szám, kiguvad és szárad;
kinek a dühei, elcsendesedtek már,
úgy zörögve, akár csak a száraz ágak.
Ki egykor, magam voltam a gomolygó tűz,
a perzselő harag, a szelep nélküli tartály;
kiben lassan a kérdés is feloldódik,
hogy miért nem gondoltok a bolonddal már.
Mint aki csodálkozni sem akar azon,
hogy magam jobban, vajon mért nem érdeklem;
hogy ha más nem is, legalább én lehessek
megértője, a háborús törvényemnek.
Mint akin már csak, keresztülnézni tudnak,
sértve meg, minden jogom, minden érdekem;
hogy bűnösnek köztük, te se érezd magad,
mert szégyenérzet nélkül, vétettél nekem.
Nem őrizve, mint a mámoros örvények,
nem is őrizve, mint a kérő tenyerek;
hogy a szorongásaimat eloszlatva,
kinyíló világommal, társul vegyelek.
Móritz Mátyás
2025. Április 12. Szombat
Budapest, Csepel