Fáradt, csökönyös, bolond szép szívem,
Elég már, állj meg te toprongyos isten,
Elég volt már, hol keresel szeretetet itten te árva madár, kinek tolla elszáll.
Beleköp az égi tájba a sok szenvedés,
De haj, bármennyit köphetnék abba a tájba,
Nem figyel rám senki,
Mindenki csak heverész.
Gyáva lettem, az lettem,
Egyedül lettem, a falba mártva,
A földbe temetve, elporladva.
Árva madárka húzz ki engem,
Ki mindig figyelt rám, s letörölte könnyem,
Monnd meg most miért várlak újra,
Mikor a madárkám szárnya le van törve,
S gúnyát újra, s újra lesújtja?
Mondd meg te ádáz, miért szeretsz még,
Ha az emberek szemét sosem lopod meg,
Szerencsét sosem találsz?
Mondd meg te magányos,
Miért szeretsz még, ha jókedved minden percét is kalitkába zárják,
Mint sovány veréb…
Mondd meg te koszos, szennyezett,
Van-e ott még szeretet, van e ott még elég,
Keresett már e valami nép engemet,
Vagy csak tovább élik éltük éltét, s várnak még?…
Mondd meg te piszkos, van e ott még vágy?
Azt mondja van…
Ki ne nevessem magát!
Aztán mi a vicces ebben, mi az,
Te még nem tudod a kínomat,
De eltűntetetm sebem minden nyomát.