A lelkem vizét vesztett szikkadt árva kis patak,
Lerombolja az általam tervezett sírokat,
Valami ami szép, ami ereszti fényét.
Valami ami boldoggá teszi az árva lényt,
A kiskanállal kellett összeszedni darabját,
Most meg úgy ég, most meg úgy ég…
Valami ami tép, a sok gondolatot széttépi,
Valami ami megnyugtat és a szorongást szétveri,
Valami ami boldoggá tesz minden egyes nap,
Gondolkozom, arra jutok mindig hogy te vagy.
Valami ami nem esőt szór,
De esőben áll,
A rongyosra mosott érzelmek mögött kiabál,
Engedjetek be az ajtón, elég volt már,
De a lény kintmaradt a téren, köveken jár.
A kék ég, zöld fű mind álom és mind mese marad,
Az este lelkei mondogatnak,
Szavakat amik igazat takarnak,
Eltakarnak éjjel dajkáló szavai,
Éjjelek mögött rejtem mik a titkai.
Valami ami összébb tart és nyugodságot ad,
De semmi nem mossa le már a piszkos foltokat,
Valami ami fogja a kezem és mosolyog,
Szorongani valami miatt már nincsen ok.
A fények összeérnek, megszűnik a magány,
A színtelen festék új képet fest most talán,
Színes lesz a táj, a rossz az agyamnál,
Más alagútba került és porrá vál.
Valami ami elvontatja talicskába azt,
Ami fáj, ami rossz, a világ reményeket ad,
Valami ami vár engem, ami megölel ma,
Minden nap buborékokban száll az édes dallama.
A bor, a sör az asztalon eltűnik lassan,
A cigi füstje orrom előtt gyorsan elsuhan,
Eltűnik a rossz és virágok nyílnak a réten,
Fény bomlik, a szárnyán szárnyal a szívem az égen.
A teraszokon teliöntött kis sörös üveg,
Reménnyel tömtem lelkem, mitől rettegek?
Hogy mitől félek ülve a szétrepedt széken mondom,
Öreg mosollyal, lélekkel az életem rontom.
De valami mégis ad reményt ha felkel a nap,
Valami ami már nem mindig engem fojtogat,
Minden ami rossz volt, elküldtem, és ma
Ott áll a szemetesben, egyedül, tétova.