Kék hajnal, szürke árnyak az árokban állnak,
Elesnek, csetlenek, botlanak,
Roskatag világ, egy ember mondogat nekem,
Semmit mondó, üres szavakat,
A fájdalomtól már nem hallom, nem érzem azokat.
Nem tudom hogy ember, vagy az éj
Hangja beszél hozzám, vagy a remény,
Az ütéseket eddig kibírtam,
De a múlt árnya még itt a nyomomban.
Szénné vált a nappal, boldogság ölel,
Vén hajnal, fájdalom is markol, mikor mindent érzel
Egyszerre az érzelmek pusztítanak el,
Inkább ne kelj fel, mert
Ez egy álomvilág, nincs ki lát,
A hajnal mosolyog rád,
Az álom kristálytisztán lát,
Az álom legalább,
Elvontat a valóság elől, úgyhogy aludj tovább,
Kicsi hajnalvirág…
Micsoda Búcsúvers! Ilyenkor az üres szavak tényleg , semmire valóak! De itt áll az élő példa, hogy meg lehet fogalmazni a fájdalmat,
úgy , hogy ne legyen mindennapi, elcsépelt, megszokott…
Szeretettel: Gusztáv