Kinek árva tükre látja,
Hogy a virágszíve ára,
Nem pénz s nem megvehető,
Nem gyarló ember száma.
Kinek becsülete nap,
Szíve holdból farigcsált,
Éjszakákban világít,
Vérében ég, a tiszta lát.
Ki tudja hogy szíve jó,
Mégis esznek lelkéből mint ennivaló,
Kinek mézes szó és mély tó
Gondolata, mint a fény, csillanó.
Lelkébe a könnyek
Úgy cseppennek,
Mint kis árva gyermek otthonába
Az idegen vendégek.
Betorpannak az érzelmek,
S mind külön utat kérnek,
Az érzelmek virágai
Friss vízre, párára éheznek.
S a szívén a könnyek
Mind úgy csordulnak
Mint vízesések, dércsípte virágok,
Úgy könnyeznek.
Mert ha a szív melegben felolvad,
Lehullajtja a cseppeket,
A fekete virág kiolvad,
Megnyitja szívét az életnek.
De senki sem hiszi el,
Mennyi benne a képzelet,
Ki szereti is otthagyja,
S dúdolhat majd az éjnek.
Dajkáló szavai lassan
Felszívják a mérget,
Komor sötétségben néz szemével,
Öldök arccal kéreget.
Szeretetet kér, fátyol lelkeket,
Mik az este betakarnak,
Megeszik a törmelékeket,
Ha az agyban túl sok, elvéreznek.
És azt senki sem mondta,
Milyen jó tényleg,
Egy szív miben bízni lehet,
Hol világok ezrei vannak meg.
Arról senki nem beszél,
Milyen jó lehet
Egy olyannak ölében ülni,
Ki vénkorodban is kezed fogva remeg.
Arról senki nem mond semmit,
Milyen lehet,
Csupán álom marad, mit megkaphatnál,
Ha lenne hozzá embered.
De az embered kit szerettél,
Úgy elvesztetted,
Senki nem marad már,
Csak az évek és a percek.
De hol volt hol nem volt,
Volt egyszer egy kisgyerek,
Fel akarta nyitni zárját
Töredező szívének.
Arról egy szót sem hallani,
Milyen fájdalmat rejtenek,
Arról egy szót sem hallani,
Mi lesz velük ha megöregszenek.
Ha öreg mosollyal lelkük gyatra ronggyá is lett,
De mosolyogva mondják,
Hálás vagyok hogy élek.
Öreg ráncos kezemmel,
Betakarnálak, ölelnélek,
Kristálykönnyeimmel itatnálak,
Szívemmel etetnélek.
Öreg becsülettel,
Még hibáim is elrontva,
Bánom miket tettem,
Dédelgető szavaim hidd el,
Jó nekem a lelkem.
A holdak úsznak el a tengeren,
Mint hattyú a vizen,
Lassan úszik, evezik,
A holdakon kisember hever mereven.
A csillagok az égen, a lelkem egy párnán
Feküdj hát rá álmos szemed látván,
Aludj, s odaadom a kincset árván.
Arról senki nem beszél,
Milyen ha két lélek megszakad,
És elmennek karjukat bezárván,
Feladták a küzdelmet saját maguk álma miatt.
Arról nem beszéltek,
Milyen egy szerető kéz, egy meleg otthon,
Meleg otthon a másik szívében,
Mi elhunyt a homályon.
Arról nem beszélnek,
Milyen egy nyugtató csók,
Egy lázas érintés mi angyaltól való volt,
Nem beszélnek arról milyen a szíven egy üres fekete folt.
Nem beszélnek arról,
Régen milyen volt,
El akarják feledni az ajkak is,
Ki sose mondd.
Nem beszélnek arról,
Milyen egy ember értéke,
S visszahozni ezzel sem tudom,
Kinek vágyódom a szívébe.
Utolsó szavamban,
Jegyezd meg kérlek,
El soha nem feledlek,
S épp úgy szeretlek téged
Mint Isten az embert,
Mint Isten a fiát,
Mint búsuló anyóka ki sírok mellett fia fölött sírdogált.
S én azt kívánom egyszer,
Gyere hozzám utoljára,
Ha halálos szívben fekszel.
Gyere hozzám, és mondd hogy kelj fel.
Arról nem beszél senki,
Mennyi világ van egy emberben,
Mennyi szeretet és képzelet,
Mi betakar az időkben.
Mert ha az idő elkoptatja
Az órát ami ketyeg,
Elkopik a szerelem, a szív ledermed,
Bennem nem kopik: sorsomba veretted.
Ha nincs ki már ki ott legyen,
Legyél ott kérlek,
Utolsó perceimben,
Hallgassalak téged.
Arról senki nem beszél,
Milyen jó lehet…
De van kinek a jó nem jó,
Csak rabolod drága idejüket.
Utolsó szavam hát: én téged szeretlek.