Kopolya felett, s még annak is fölébe,
Égivándor repül napnak a szemébe,
S mi látszik fentről csak rét és ökröcske,
De mit látsz közelebbről, apró kincsecske.
Mit látsz közelebbről,
Kenyér az asztalon,
Szalonna a tányéron,
S meghazudtoló jólét egy ódon ajakon.
Mit a kopár elme nem akar látni,
Azt kútba önti,
S mik árán fáradozott a korsóból verejtékét beletölti.
Míg a zsolozsma kér még egy kicsit,
Ronggyal törli a pöszmötöt,
A rosszat elsimítani akarja,
A pörkölt, fortélyos zömök.
Avatag apóka padkán ülve nyöszög,
Seritalt kezében fogva, szelleme köd.
Babérlevél, búza, virág,
Mi kell a szívnek fényes ostobaság,
A rossz már csak örök.
A jót nem válasszunk,
Ne felelj, abcúg, tűnj,
A rosszat míveljük, árasszuk,
Míg testünk a földbe el nem tűn.