Hideg decemberén az évnek
a pőre fák az égig érnek,
levélruhájukon taposva
merednek ősi csillagokba.
A fényeik mikor leérnek,
röpültek át ezernyi évet,
idézve múlt kicsiny darabját,
varázsaik kezembe adják.
Mereszthetem szemem, hiába,
parázsaik, ha távolodva
az égen egyre vékonyodnak,
ki tudja, láthatom maholnap?
Amíg lehet, ragyogjatok csak,
ölelve át a sárga Holdat,
üzenjetek felém a múltból,
a téridő feszülte túlról!