Ott ázik. Ott fázik.
Nézd, olyan vicces.
Hogy sír, egy olyan után, aki saját talicskájában azt hiszi giccses.
Talicskában föld gally,
Mindenféle tüske mi elporlad, s elmálik.
Ő inkább kígyóként pompázik.
Rotál a kapa, a föld alattad széjjelmálik.
Új énje sátán,
Könnyeket többé nem szárit.
Ott nyög. Ott ül sokáig.
A fájdalom úgy tépi,
Mint szürke korhadt faágat a villám egész a mohákig,
A fájdalom döf hasadba,
Előredőlsz, remegsz, úgy sírsz már hogy elájulsz önmagadba,
Úgy sírsz hogy nem bírsz már ránézni sem saját bűnös saradra.
Hogy nincs tovább már,
Úgy fájsz hogy megtép a sötétséggyár,
Nyomorpalota mi benned jár.
Tárd fel a fájdalom cseppjeit,
Szerezd meg mi neked jár,
Térdre kényszerít, legyőz az, aki nem szeret téged már,
És ne légy magadnál.
Mert már csak egy bolond világ miben elbújnál.
A szívbe késsel szúrnak, bár eltakarodnál.
Döfik ütemesen míg szürkén fekete vére ki nem csordulgat némán,
Míg nem lesz testéből falra kenhető sár.
Macskakő az ágya kinek lelke az égen megtépett madár.
Negyed ötöd napja, nem ennivalóból,
Fájdalomból lakomál.