A megálmodott kiút
A tavalyi gondolataim ne is
kérdezd merre és hol járnak
hogy hová lett a felháborodásom
a fájdalmam és a szókincsem
hogy mit látok a világ
legerősebb mozgatórugójának
amelyben a világon
semmi kivetnivaló nincsen.
Hogy miért tűnik a szememben most
még fényesebbnek a Göncöl
örülve ha el minden bolondságot
és hibát velem követnél
aki költőt varázsoltál
a legzárkózottabb különcből
ki azt hittem a remény
veszedelmesebb gyilkos a gyűlöletnél.
Hogy megnyugtatva és
elaltatva a pusztulásba vigyen
mint ami csak elnyel és
szétszaggat és szanaszét tép
hogy titkoljam csak a vele
való találkozásom és frigyem
a hétköznapokhoz láncolva
nem is látva a közelségét.
Úgy érezve hogy minden
vigasza erőtlen és hamis
mint akinek az erkölcsi
igazságát naponta megszegik
mint akit előre mégis
pillanatról pillanatra visz
életben tartva
a következő lélegzetig.
Hogy titok maradjon a bátorságot
magadból honnan meríted
hogy az fehér festékként hogyan
takarja el a szenvedésedet
hogy a reggelek számodra
megmaradjanak reménytelinek
vigaszként és egészként
mutatkozva meg a rész helyett.
Mint akit meg soha nem kérdőjeleznélek
és meg soha nem vetnélek
mint aki az életembe be mint
egy angyal mint egy hős lépett
hogy reménynek lássalak
a képzelet legbátrabb tettének
hogy el nem felejtsem
a találkozásunkban rejlő lehetőséget.
Hogy el engem te fogadj és
te szeress és a jóra te taníts
mint akiben egyesül az
álom és az önkívület határa
az éltető erőt látva
a leghalványabb reménysugárban is
fellángoló reménnyel a szívedben várva
a boldogság kék madarára.
Mint akinek az áruláshoz
és az árulókhoz sincs közöd
csillagként izzó szívvel ragyogva
bele a lassú sűrű és hideg ködbe
a legelvetemültebb gonosznak
nem látva engem mind között
mint akivel a történetem
még régen nem fejeződött be.
Kiben az öröm nem rejtőzködő
erőtlen és hallgatag
mint aki a világom meg
naponta váltod és rengeted
hogy tovább ne halogassam
az elkerülhetetlen szívfájdalmamat
hogy a látszat ellenére is elhiggyem
hogy a lehetőség még rengeteg.
A legnyomasztóbb álmomat is
könnyű batyuként véve a válladra
amíg más a hátam mögött
csak mutogat és csak lapul
de a te utad semmilyen zár
és semmilyen ajtó sem állhatja
ki a halálos ítéletemet sem
hagyod megmásíthatatlanul.
A planéták között is
a legfényesebben ragyogva
ki tudom hogy a törvényeim
közül meg egyet sem szegnél
kinek ereje a szememben
a világmindenség legnagyobbja
míg másé mulandóbb a hajnalnál
vagy a hajnali harmatcseppnél.
Mint akit előre mindig a szíve
és mindig is a vágya vitt
hogy a jövőn velem munkálkodj
hogy a jövőt velem tiszteld
vetve meg a szószólók és
a papok üres mutatványait
akik előtt minden teljesen
bizonyos és eleve ismert.
Kivel szemben az önkéntes vakok
és áldozatok hiába is állnának
mint akiknek az ujja századszorra
is ezredszerre is rád mutat
mondva reményed aggodalomnak
és a hit hiányának
hirdetve neked értelmetlen és
egyenesen fájdalmas gonoszságukat.
Kiktől búcsút nem is tudom
miért nem lehet végleg venni
akik legjobb lenne ha kicsiségükben
magunkra hagynának
legyen bár szükségem dombnyi
a te segítséged hegynyi
nem látva s szerelmesek hűtlen
szeretőjének se az ostobák anyjának.
Hogy a szemem mások helyett
ebben az évben is te nyisd ki
hogy régi és kétértelmű álmok
ne nehezedjenek a lelkedre
hogy a morzsányi esélyből is remény
szülessen legalább egy galaxisnyi
többre használva azt mint hogy
a szemem elől a valóságot elfedje.
Mint aki körül az irigy és éhes
keselyűk hada csak tovább kőröz
akiknek a számat és a lelkem
hiába is szaggatom és tépem
nem is értve hogy a keddnek
mi köze van a hétfőhöz
tartva veled a szív görcsös reményeinek
lassú de biztos elengedésében.
Móritz Mátyás
2025. Január 1. Szerda
Budapest, Csepel