Átkot szórnak,
Végfátyolt tesznek annak fejére,
Kinek van becsülete,
Bemocskolják a szónak.
Szóba temetik,
Hangleejtéseket megjegyezve
Fájón keresik
Azok a szemek, a hangok a vigyor zaját kirekesztik.
Ki jó, ki tanító,
Ki bölcs, dúsképzeletű árnylátó s lélekgyógyító.
Vele nem lehet boldog lenni.
Te nárcisztikus förtelemszántó…
Végletekig is lefetyelhetsz
Abból a vízből amit a kutya iszik,
Végletekig szenvedhetsz,
Tested lelövik, szőnyegként kiterítik.
Mocskos tengerbe mártják mi csodaként rügyezik.
Bármeddig sírhatnál,
Lágy nevető eső borul sírodnál,
Öregkorodban majd hálásan köszönéd életed,
Csak annyit hallassz utána:
Ennyi volnál?
Merítik a vizet,
Megfullasztanak hízelgőn,
A nap melege visszahív az életbe tisztelgőn.
Te rút, szennyezett. Bemocskolt kis pont vagy mit odébbrúg a láb, elnyel a tenger, elrúg mint báb.
És azt mondják.:
Kelj fel innentől,
Tedd mi tőled telhető,
És sohasem későn,
Mert az időd lejár,
Félsz hogy ott lesz a neved a vésőn?
Mi? Félsz te összegyűrt, hamis mosolyú papírfecni.
Már a kukában vagy. Mit keresel ottan hol a szíved jégre fagy?
Te csúf.
Az érintések a mézmosolyok,
Mind ott ülnek a szónak
Még várnak a széken
Repedezett sóhajjal,
A semmiert rútul adósodnak.
Szép álomba reménykedve,
Akaszd be álmod ajtódnak,
Zárd be míg el nem szabadul
Felesleges, hazudó arcoknak.
Nyílj meg annyira, hogy ne sebezzenek lélekvilágokat.