Kisszobámból kinézek,
Lám mit mondanak a fények,
A sárga már nem a remény színe,
E világban irigység gyökeredzett.
Látni szenvedni, fájni,
Embereket ütni, enni,
Szavakkal dobálózni,
Odamegyek hozzájuk: ,,ki ez a senki?”
A jót manapság úgy nézzük,
Mintha rejtett kép lenne,
Tükörképünk is rossz,
De nem teszünk ellene.
Mindenki jobb akar lenni mindenkitől,
Nem akarunk rosszat kapni,
Félünk a félelemtől.
De aki nem fél meghalni,
Nem fél az éjtől.
Nevető esőcsepp,
Mosolyok tavaként gyűlik meg,
Mi azt hisszük a halálunk a legrosszabb elmélet.
De…Az igazság,
Hogy csak testünk van e bolygón,
Lelkünk tovaszáll és csenget,
Ajtókon kopog,
Hív atyát, ha neki nincs embert.
A nicstelen, széptelenek,
Ők is szépek, a hajléktalanok.
Csak mi nem látjuk a szépet.
Alábecsülünk minden csodás létet.
Ítélkezünk, hazudunk,
Ha mennyben is vagyunk,
Valamit úgyis megununk,
A mennyi is unalmas örökké,
Mindig rosszak maradunk.
Bűnösek vagyunk,
Látunk, élünk, érzünk,
Munka, evés ivás, így megy az élet,
Míg ráncos nem lesz kezünk.
S mikor elvérzünk:
Rájövünk…
Hogy a lényeg más mögött rejlik,
Hogy mostmár hiába szenvedünk.
A lényeg: fejlődött a lelkünk?
Vagy csak dolgoztunk, vétkeztünk,
Szívről elfeledve mentünk,
Edzettünk, a mindennapba eltűntünk,
Rá se néztünk hol tart életünk.
Vagy hogy miben kéne fejlődni még,
Senki bele nem gondol.
Hibáinkban fortyogunk egy nagy fazékban,
De a kanáltól azt kérdezzük:
Miért kavarsz forró olajban?
Megkaptuk a csodát,
De nem vesszük észre.
Átéltük a jó mámorát,
De kérek még, kérek még!
Isten ad, de nekünk sosem elég.
Hát nézz fel az égre,
Fogd a te lelked, tapasszal kösd be,
Kezed kulcsold ösze.
Gondolj vissza fájó létedre.
És italod ne nézd már kiöntve.
Mi kiöntve maradt,
Le is csordul a földre.
Köszönj el szépen,
Fájdalom szép földje.
Ne hozz több bűnt a bűnös emberre.