Mérlegjáték
Somlyó Zoltán emlékére
A hiányod a rabságomban is átitat
lapulva és lesve akár csak egy szörnyeteg
ajánlva fel sorra bolond portékáimat
a versem remegő rekedt hanggal töltve meg.
A jók és rosszak bölcsességével megáldva
keresve kincseit a tavasznak a nyárnak
míg betemet lassan a kérdéseknek árnya
melyek halottaikból feltámadva járnak.
Mint aki elfeledni már sohasem tudlak
mint aki a mesterem voltál és a barátom
míg tüzes soraim a végtelenbe futnak
míg érzéseimet fel megborzadva tárom.
Míg a fejem és a szívem lassan kiürül
lehetőségem halogatásba temetve
mint akinek életét a lelked lengi körül
az ámbrafüstön át nézve reszkető szemedbe.
Hallgatva csak hogy más hogy neveti ki tervem
míg magam a versnek teljességgel átadom
mint aki egykor remélni és szállni mertem
feledve lompos és rozsdaszínű bánatom.
Amíg minden és mindenki ellenem fordul
játszva el a félőrültet és a félvakot
kinek virágszívéből megint a bánatpor hull
mint akit fel egykor a szél emelt és a szél kapott.
Vonulva megint el vonulva megint félre
mint akiben fel újabb és újabb vád ragyog
mint akit nincs ki megértene és segélne
ki kíváncsi a halálodban is csak rád vagyok.
Hogy a tollad egyenest a lelkembe mártsad
próbálva nem elveszteni mi a tiéd volt
úgy érezve itt már nem találhatnál társat
itt ahol lassan mindenki és mindent széthord.
Próbálva örülni az ünnepnek a télnek
próbálva tanulni attól aki mást gondol
míg hol hozzád szürkülök hol hozzád fehérlek
irigységet hallva csak ki a káromlásokból.
Mint aki jól tudja mi a jobb és mi a szebb
hallgatva a halott szívedre és lelkedre
a bűneimet neked ezredszerre gyónva meg
a vérem dühös szánalommal kergetve.
Úgy követve mint fiú követi az atyját
mint akit át istenné és angyallá szablak
míg a homlokomat álmaid kopogtatják
érezve a sötétséget még átkosabbnak.
Mint aki a vadonokban keresi a párját
ki benned mindent megszentelek és megáldok
kiben a harangok a kondulásukat várják
míg megremegnek szememben a beteg álmok.
Mint akit szeretni kevesen és rég mertek
mint akit földre semmi és senki sem terített
fázva és égve szállva csak még és még lejjebb
magaddal rántva utolsó keserveidet.
Mint akit ez a borzalmas állapot széttör
ki attól is fél hogy az ablakon kinézzen
szabadulva a kínok ködös köntösétől
fulladva meg lassan a csend ezüstös vízében.
Mint aki sosem lesz megszentelt és megáldott
mint akiben egyre kritikusabb minden tünet
ásva a hallgatásnak egyre mélyebb árkot
míg hegyszakadékok küldik üdvözletüket.
Mint akit meg senki sem akar már ítélni
egyszerre próbálva igent mondani és nemet
próbálva fenn maradni és aludni térni
villogtatva meg rozsdába fulladt késemet.
Nem tudva hogy ki értene meg vagy szeretne
mint aki már százszor és ezerszer halódott
mártózva meg a köd-ittas és vad szelekbe
nem találva a szerelmed és a csókod.
És kezed amely a sötétségből kirángat
ki gondolatban magam mellé ültetlek
hogy magadénak érezd a kálváriámat
érezve a szívem egyre kipendültebbnek.
Hogy körmünket egymás tenyér-húsába vájjuk
kiknek a közös sors jutott ki tudja ki által
írva meg a sorsunkat békét mondva rájuk
menetelve utánuk kivérezett lábbal.
Kiáltva el ezredszerre is a nevedet
hogy a halálod is csak rémálomnak tetsszen
mint akinek a vére a szívembe rekedt
mint akinek szívén emlékezetként fekszem.
Mint akinek csókból nem jutott se mély se heves
mint akinek csöndjét már csak te vered fel
hogy ha szomorúan is de újra rám nevess
hátad mögött az öreg és méla telekkel.
Jutva el a költészet legmélyebb álmáig
mutatva meg nekem a titkod és a valód
ami a szívemben majd vad viharrá válik
kőedénybe hullatva a kristálykorsóba valót.
Mint aki meg nem tagadlak és gátollak
mint aki a haláltól elkíván és elszeret
érezve vérem himnuszosnak és bátornak
nézve a füstöt oszlató feltüzelt szemed.
Mondva el érted száz imád és száz igét
mint aki újra rád talál és újra rád akad
véve magadra a lelkem lomha gyász-színét
és a szívemről a súlyos és nagy vádakat.
Ismerőjeként minden didergető vad láznak
mint akit költőként vissza a költő hívat
mint akit körbe megint csak az árnyak szaglásznak
homályosítva el a fényből épülő hidat.
Ülve mint aki messzebb menni nem merne
mint aki jól tudja esélyt nem kap már sokat
kereszted fényét vissza ezerszeresen verve
osztva meg veled dicsőséges rabságomat.
Móritz Mátyás
2025. Január 5. Vasárnap
Budapest, Csepel