Zsugorodik, ha fáj — de nem gyenge, csak fáradt,
Ott a góc mellett még rózsaszínen ég.
Nem unott: belül a teher éppen árad,
Olykor szítja, máskor csak veszíteni fél.
Kardot ragad, vakon lángolni vágyik,
S van, hogy úgy fáradt, odalöki: „elég”.
Bántani vágyik, hogy érezd — örök, s a tiéd,
Egészen a tiéd, akkor is, ha „nem”.
S bizony elköszönne, ha épp dölyfös,
S egy apró ablakon át kintről figyelem,
Ahogy büszkén mártja beléd a kardját — gőgös.
Nézem erélytelen, s tudom, meg kell intenem.
De ha e képesség birtokában lennék sem —
Mert akarom, hogy döfjön át, sokszor, véresen,
Hogy fájjon, hogy érezd: igazi, és sírj velem,
S végül győzzön rajtad, büszkén, fölényesen.
Majd mikor kel föl a Nap, s a világ éled,
Éled a vágy is, hogy betakarhasson,
Kiteljesedhessen, ha te kéred,
Nőhessen újra oly nagyra, hogy csak adhasson.
A sötétet is elzavarhassa, ha féled,
S már félteni vágyik, törődni, benned elveszni —
Nem akar többé harcolni bennünk — csak lenni.
Időtlenül, sehol — és mindenhol szeretni.
S elbújna benned, hogy ne találjon rá senki.