Kétségbe vonva
Geher István Lászlónak
Miféle parancsnak engedelmeskedsz
miféle törvénynek
benned a magány a dühével
hol tombol és hol lapít
mi az ami megtörténhetett
volna de nem történt meg
osztva és szorozva
fésülgetve a semmi rojtjait.
Összeálmodott józanságodat
vetve újra a szemedre
mint akiről mindenki mást
remélt és mindenki mást hitt
ki jobb lenne ha disznóknak
bűnbocsánatért hízelegne
húzódva el az üres beszéd
csöndjétől újabb karnyújtásnyit.
Maguk előtt üvöltözve
kereszteket lóbálva és lengetve
belőlük nem is akarva hallani
és akarva látni már sokat
úgy érezve elfelejteni
életed elég kettő se lenne
hogy megérthessék a lelkedet
és a vándorlásodat.
Kitárulkozva a halálnak
akár egy legutolsó vesztes
próbálva hinni a vágyban
próbálva hinni a szépben
hogy a nyűgnek érzett arcod
helyére újat növeszthess
villantva fel villanykörtényi
felismerésed próbaképpen.
Tudva nem néz hátra az élet
és hogy nem vár a próba
hogy magad előtt és körül
ne félelmeket láss csak
át a csapzott és a bántó
szelekkel mosódva
adva magad oda a határtalan alaktalan
formátlan és meddő rágódásnak.
Úgy érezve megtalálni már
csak a bajt van esélyed
mint akinek a menthetetlen
szíve újra megremeg
megpróbálkozva újra
átfúrni a gyöngeséget
és újra visszakívánva amit
jóvá tenni nem lehet.
Mint aki verseiben egyszerre
lángol és egyszerre gyújtogat
halott ősöknek halott apának
halott anyának bókolva
próbálva megőrizni az
önzésed és a léleksúlyodat
üdvözítve ha az eseted
még tárgyalható volna.
Úgy érezve hogy a szó amit
kiejtettél el sem hangzott
halmozva csak egymásra
a köveket tovább lihegve
folytatva tovább önmagaddal
a narcisztikus kalandot
önmagadtól várva a megnyugtató
és boldogító igenre.
Nem is kérdezve hogy meg
az ihletet benned hogy fogtam
nem is kérdezve hogy a gyengeség
és az írhatnék rám mért tör
hogy miért sütkérezek továbbra
is a feltételes módokban
hámozva le egy újabb hámlásnyit
a gyermekkor szarurétegéből.
Várva hogy az önveszélyesség
ellen a megoldást megsúgod
mint aki mondani és tanácsolni
nekem végre valami mást fog
hogy hamisnak ne érezzem
az áldozati gesztusod
vagy a hajótöröttséged vagy
a vízben való fulladozásod.
Nem is kérdezve hogy
a fejemre az őrület mért ül
a bejezett mondataimat
átgondolva írva és törölve
teli hiányokkal perspektíva
és vetület nélkül
várva hogy sorsodat
az ég mikor varrja körbe.
Nem is kérdezve magam
miért és meddig dobáltam
mint aki magamtól a méreggel
telt poharat újra eltolom
önmagam elől is eltűnve
gubbasztva a foncsor homályban
keresve a hasonlatot ami
a szembenézéssel rokon.
Nem akarva elhinni mindazt
amit más belém lát és vetít
a beteljesülésre váró
gondolataimat régen lenyelve
unva már a magányom
féltékenységi jeleneteit
mint akit körbe nem leng csak
a fölöslegesség kegyelme.
Meg sem kérdezve hogy hány
halálon és feltámadáson vagy túl
hogy milyen volt a kezdete
a gondolatnak és a tettnek
élve a magad után hagyott
semminél is profánabbul
hogy a nyomoktól a nyomokat
hogyan különbözteted meg.
Mint akinek újabb megszorításokat
és feltételeket szabnak
mint akiket nem érdekel
sem a szíved sem a kamrád
érezve az ürességet egyre
szorítóbbnak és karcosabbnak
bekaparva a földbe nem is
tudva mit borítsanak rád.
Mint akit odaadni és mint
aki feláldozni is kész magát
megrészegedve tovább és
tovább nyújtva az egyedült
hordozva a bőrödben a hízelgés
és a megvetés szagát
mint akinek föl túl sok
kinyilatkozása és fölöslege gyűlt.
Móritz Mátyás
2025. Január 18. Szombat
Budapest, Csepel