Nem vagy benne a válaszokban,
mégis minden kérdésed ott zúg a fejemben,
mint egy régi sláger refrénje,
amit gyűlölök, mert mindig dúdolom.
Téged nem lehet elfelejteni,
csak megtanulni körbejárni –
mint egy szobrot, amit sosem érinthetek meg,
mert mindig túl tiszta a kezem,
vagy túl mocskos,
vagy egyszerre mindkettő.
Nem vagy benne az üzenetekben,
de a válaszaid még mindig késnek,
úgyhogy újraolvasom a csendet,
mint aki reméli, egyszer betűkre esik szét.
Nem vagy benne a reggeleimben,
de a tükörben még mindig úgy áll a hajam,
ahogy egyszer megdicsérted,
valami mellékes mozdulat közben.
Nem vagy benne a történetben,
csak én mesélem túl.
Úgy teszlek bele minden sorba,
mintha ez az emlékezés
valaha is kapcsolat lehetne.