H.Gábor Erzsébet
Amíg a szívem megtelik
Aranykalászos búzaár,
lángol a katlan, dúl a nyár,
pipacs piroslik, tűz a Nap,
béka hűsöl a fűz alatt.
Száraz a föld, a szent mező
szomjazik, s mint a szenvedő
vizet remélve vár, sajog –
föntről egy szempár ráragyog.
Göröngy az úton, kőkemény –
kegyet remél e költemény.
Mivé lesz így a drága mag?
Kérjetek bátran, lágy szavak,
s vigyétek messze, vágyaink,
amikben mindőnk álma ring.
Adj Uram nékünk, jó esőt,
embernek, földnek jólesőt.
Szomjazó létünk mit sem ér,
könyörgünk drága kincsedér’.
Kenyér kell, búza, bő öröm –
aprócska borsók bőrömön,
szeretet, csók, és biblia –
muszáj a földnek innia!
Térdelve kér e költemény –
ne legyen szíved kőkemény!
Száraz a föld, a szent mező
szomjazik, s mint a szenvedő
vizet remélve vár, sajog…
Föntről egy szempár rám ragyog;
felhőket gyűjt a kék egén
– mindig is ad, ha kérek én -,
s küldi az áldást reggelig,
amíg a szívem megtelik.