Földi jel
Ha utólag félszegen,
törött zöldesbarnán visszanézek Rád,
nem igazán értem, hogy egy időre
miért is kerültél Édes az életembe?
Kikerülni hófehéren nem lehetett.
Holt szavak ezek Hozzád.
Mind mozdulatlan. Fénytelenek.
Rengeteg szemezésünk volt, amelyeket
kivétel nélkül ismeretlen szíved
kezdeményezett.
Megannyi sötétkékben tündöklő földi jel.
Nem tudom megoldani e rejtélyeket.
Nem tudom biztosan mit jelentettek,
még most sem.
Mint az alkonyi Ég színe.
Neked másik fiú kellett.
Behálóztad őt rövid idő alatt, ott
szíved számítón kezdeményezett.
Nem az a fiú hódított meg Téged.
Rámenős gyorsaságoddal félkomfortzónám
vitorláspókjai sem vehetik föl a harmadikon
a versenyt.
Megéri Édes, hogy a gonoszság megsokasodott,
a szeretet viszont meghidegült Benned?
Egy időre miért is kerültél az Életembe?
Sosem értettelek.
Látóként kikerülnöm kellett volna
a láthatatlant és kikerülhetetlent.
Földszagú üresség, ami maradt utánad.
Földarabolták légiesen az alkonyi Eget.
Mint egy futurista festményen a mozgás,
szabálytalan jégtáblái aláhullanak,
mégis temetetlen a kanizsai lakótelep.
Ott fönt ez elrendeltetett.
A férfiszív burkán sötétvörös seb.
Az emléked rég megalvadt.
Didergő jelenlétem ugyan visszamaradt.
Eltűntem a látóteredből, de most is
fáj az a koromsötét november. Az pedig, hogy élek,
még jobban.
Inkább a kezedtől haltam volna meg.
Amit megfogni akartam.
Ha utólag visszanézek Rád, az őrt álló vágy
most is Tőled szerető simításra vár.
Tudom, mindhiába.
Mégis megbocsátanék.
Sosem mosolyogtál rám.
Sötétkék szemed horizontján
megannyi csillaghullás,
a remény
újra és újra szénné ég.
Hűlt helyed némasága
majdnem halál.
Megrokkanás nekem, ami talán kell.
A férfiszívben tengelytörés.
Amiért talán Te jöttél és
ami talán vagy nekem:
Szétfagyott és intő földi jel.