Emlékszem régi mondatokra, nagyanyámra,
fekete hajára, nem tudtam, hogy festi, mert őszül,
vidd ezt ki a futerosba, mondta, kezében az ősz ült,
én pedig ölembe ölelve futottam a nagy almákkal.
Aztán felnőttem, ültünk a gangon csendben,
rövidre vágva festetlen fehér haja, néztem
a kockákat cipőm talpa alatt, fehér, kék, meg
piros, felém fordult: a kukac a fenekedben.
Nem fog megszűnni soha? Soha, mosolygott
húnyt szemmel rám. Hallgattunk tovább.
Másnap családi némaság a kórház folyosóján.
Ültem az ágya szélén, zavartan, suta monológ
volt az, mit mondtam, felelni nem tudott már.
Hetven év egy sírban. Nézem, ahogy a hó szitál rá.