Eltűnt
Hiába is keresném.
Nem húztam el a drapp és barnás sötétítőfüggönyöket
a nappaliban.
Hűvösen hófehérek az éjszaka beszűrődő, kósza fényei.
Lelakott a szürkés szocreál félkomfortzóna.
Ósdi bútorok, lomok, majdnem holt vágyak összezsúfolva.
A szívben elhagyott, koszos pókhálók.
Az imák: Csak mozdulatlan porfogók.
Cigarettára gyújtok.
Innen igazából minden porcikám elkívánkozik,
mint rég.
Menedék ez ugyan, de sokkal inkább valami időtlenné vált számkivetés.
Nincs az a marhabélyeg, amit meg ne érdemelnék.
Keresek a konyhában egy lejárat előtt álló, olcsó zacskós kávét.
Kell a koffein.
Még inkább a nikotin.
A feketésbarna tegnap kesernyés íze a számban.
Mintha egy halálos türelemjáték folyna, ahol egyszerre vagyok
a játékos és maga a tét.
Nincsenek erős lapjaim.
Szélcsend van kint.
Eső szemerkél.
Valakinek könnyebb a hit.
Nekem az volt mindig: Erőmön felüli és ólmosan nehéz.
Uram, Te talán sosem ismertél.
A megváltást hiába is keresném.
Rossz csillagzat alatt jöttem e világra.
Nem volt más ez, csak egy jelentéktelen vaklárma.
Lassan tűnt el egy naiv, angyalarcú káprázat,
ami sok minden volt, csak nem örömhír.
Aranyló lobbanás lenne mégis, ha váratlanul rám ismernél.