Egy férfi áll a végtelen idő előtt,
s gondolkodik a múló percek fölött.
A mutatókat lassan visszanyomná,
mintha az a szíve dobbanását fogná.
Megállna minden: szó, szél, pillanat,
s a csendben újra élné, ami maradt.
Az elszállt perceket, gyermekkacajokat,
a szinte elfeledett boldog napokat.
Megtenném én is? Talán, ha lehet,
hogy újra lássak egy-két kedves szemet.
Hogy kimondjam, mit régen elhallgattam,
hogy amit elvettek a napok, azt visszakapjam.
De mégis érzem: menni kell tovább,
mert minden perc új kezdet, új világ.
Az idő nem ellenség, csak tanító,
ki súgva mondja:
„Légy most mert ez itt a való.”
Megállítanám? Nem. Csak megélném,
minden rezdülését, míg az enyém.
Mert az idő ha futott is, de adott,
örök jelenből épített holnapot.