A temetőn halk őszi szél kering,
sápadt levél száll – könnyű, mint a sóhaj.
Gyertyák virrasztják a csendet: szelíd,
fehér fényükben a múlt dalra fakad.
A lelkek itt járnak, mint halk imák.
Emlékük csöndes, szent harangszó kél;
Szívünkben őszi bánat muzsikál.
De benne fény is – nem csak a fájdalom él.
Anyánk mosolya, atyánk szava szól.
Gyermekkacaj a sírkertek fölött…
S az ég alján, hol csillagfény ragyog,
a mennybe hajlik minden szeretet.
Ne sírj ma, szívem – a gyász nem sötét.
Csak őszi köd, mit a remény szelídít:
Hisz ők nem haltak meg – csupán a fény
másik oldalán gyújtottak új mécsest.
Ma újra érzem: őszi, őszi minden,
a lelkek lángja gyúl a semmiben.
Halottaink most közelebb hajolnak,
s én félek, mert még élni van hitem.
Köd csókol el, s a csillag rám tekint,
mintha az Isten titkát súgná halkan.
Nem sírok én – de bennem sír a múlt,
s szívem vérzik régi, szent hangban.
Ó, Minden Szentek! Száll a lámpafény,
a temetők fölött álmok lebegnek,
és bennük látom mind, kik elmentek –
s mégis: ők örökké bennem élnek.
Mert minden halál: csöndbe zárt dal,
és minden gyertya: láng az örök éjben.
S míg újra gyúl a fájó áhítat,
én élek – értük, és Istenünkben.