Túl sok volt bennem a csend, a fojtott gyermeki hallgatás,
A sarokban rejtőznek a múltból visszahulló árnyak.
Anyám hangja repedt üveg, apám szeme zárt ablak,
S én csak szeretni vágytam, nem ítéletet, nem szavakat.
Ha visszagondolok, szúr, mint tű a régi bőrbe,
Ezer “miért” csorog bennem rozsdás fémből szőve.
Minden mosoly mögött harapás, minden ölelésben gyanú,
S megtanultam, aki simogat, az is tud lenni szomorú.
Sírni nem szabadott, mondták: “Légy erős, kicsi gyermek!”
De a könnyek bennem nőttek, akár elvadult kertek.
S most felnőtt testben is csak reszket a régi álom,
Szeretném hinni, hogy valaki végre nem bánja, ha fájok.
Ha egyszer valaki karjába venne, s nem kérdezne semmit,
Csak hagyná, hogy a szívem újra elmerengjen,
Talán akkor a múlt se tépne, csak súgna: most már élhetsz,
De addig minden éjben kicsit meghalok a fényért.
Kedves Kata!
Gyönyörűen megfogalmaztad ezt az iszonyúan fájdalmas lelkiállapotot. Kívánom, hogy legyen valaki melletted, aki hagyja, hogy elmerengjen újra a szíved…🩷
Szeretettel,
Lívia
Kedves Kata! Együttérzéssel olvastam versedet, megértem ezt a lelkiállapotot, s kívánom, hogy minél előbb vegyen olyan valaki a karjába, aki a csendeddel együtt elfogad, és kivisz a fényre. Dona