Az atomok véletlen együttesének folyománya
József Attila emlékére
Aki nem verekedett még úgy,
hogy a félelem sem számított,
az sosem verekedett méltó ellenféllel.
Mélyen le kell ásni magadban,
hogy találj valami retteneteset,
valami őrületet.
A legigazabb énedet.
Fredrik Backman
A mindent megoldó végkifejlet felé
1
Kihüvelyezni csupán a művész tudja,
a közös jövőnknek az adóságait;
míg a lelkét át, a halk remegés futja,
a szíve ajtaját ki, sarkig tárva itt.
Legyen a sors, bármilyen közönyös, hideg,
hogy a tragédiái érleljék naggyá;
míg szívét, a legsötétebb múlt edzi meg,
ha nincs is senki, ami azt csitítgatná.
Ha nincs is senki, ki oldalára átáll,
ki oktathatná a szebbre és a jobbra;
hogy elfeledtesse vele, ami rá vár,
rabszolgaként, bocsánatért fohászkodva.
Kinek lelke, maga a felduzzadt holtág,
kit iszonyatok, és félelmek nevelnek;
nem értve, miért szidják és káromolják,
látva őt, egy kiapadt folyómedernek.
2
Hogy miért sulykolja végzetének ökle,
emlékezni sem tudva, a szép időre;
szerelmet és életet kívánva nyögve,
nem is értve, hogy még kicsikarni tőle
mit akarnak azok, kik meg sem kérdezik,
mint aki után, nem vonul csak az árnyék;
kinek csak a nyomorúság tömjénezik,
mint akiben ezernyi háborúság ég.
De hiába kéred tőlem, hogy lenézzem,
azt sem akarva tudni, a szívem hol van;
magam előtt látva, korbáccsal kezében,
az eszembe sem jutva, hogy megraboljam.
Nem értve, pofonokat neki más, mért oszt,
kinek szeretni, még van oka és érve;
tudva, én is nekikeserülhetnék most,
nem is várva, a napsugár pergésére.
3
Mint akinek a legfontosabb Ő marad,
aki bennem most is felsír és felnevet;
érezve szívemen, a pelyhező havat,
ébresztgetve egyre, a vak értelmemet.
Ha a sorsom magukénak, nem is vágynák
mások, kerülni sokadszorra a földre;
nem akarva látni, a riasztó árnyát
az éjnek, velem még csak nem is törődve.
Ki a boldogságért, vagy üvölt, vagy liheg,
mint aki már csak frázisokat emleget;
gyűjtve csak a bátorságot, a vak hitet,
mint akinek lassan, igaza sem lehet.
Mint akinek a vágya is csak vágy marad,
mint akiért nem is fordul, senki hátra;
legfeljebb azért, hogy nyakamra hágjanak,
lökve a halálnak, kérges vasmarkába.
4
Hagyva a levegőtlen, és sötét lyukban,
magam megszólítva, magam kioktatva;
mint aki mosolyogni, már rég nem tudtam,
kivel kezet, már csak a hiány foghatna.
Míg előttem, összezárul a sok ököl,
újra felocsúdva, magamra maradva;
ki még a nyomorúságban sem üdvözöl,
sóhajként szállva megint, a bronzhajadra.
Ki régen mutatkozott nyitottnak, lelkesnek,
régen fogalmazva meg, bármit is szépen;
hogy már csak az elődbe térdepelhessek,
hogy harcba intsen megint, a férfiségem.
Újra elveszve, és újra elakadva,
mint akinek a kincse is kopott érték;
várva a hívó, és ápoló szavakra,
a tűzre, mitől megmelegedhetnék még.
5
Mint akinek a sorsból, megint mást szabnak,
hogy az élet, megint csak győzzön felettem;
érezve a szívem, még zúzmarásabbnak,
még ridegebbnek, és még reszketegebbnek.
Próbálva életben tartani a reményt,
hogy meg, ne törjenek se élve, se holtan;
élve, részeg szavak mogorva csőszeként,
hogy önfeledten, még tovább duruzsoljam
a mámoros, és hangzatos énekeket,
tudva, hogy nem leszek ennél sokkal jobb már;
mint akiben meg, sok száz, ezer könny rekedt,
nem látva tovább, a fehérlő tornyoknál.
Ki életemet, megint újragondolom,
nem tudva, hogy térsz vissza, élve vagy halva;
tétován nézve, a letiport otthonom,
a szívemet föl, megint neked vagdalva.
6
Mint aki magában, mindent fellobbantott,
küzdve át magam, a sok ezer mérföldön;
hogy elhallgattassam a sok, csúfos hangot,
hogy az árnyékokból elő, a fény törjön.
Mint aki egyszerre rémült és meghatott,
próbálva megérteni, hogy mi van velem;
kinek nincs olyan, hogy elfeledett halott,
emelve fel a néma, hangtalan fejem.
A világ titokzatosságában járkálva,
mint aki a szájára, több panaszt nem vesz;
kapaszkodva a szellők hollószárnyába,
hogy bennem végre, örökre elpihenhess.
Méltóként a tekintélyre, az érdemre,
bátran vágva magam arcul, vágva kupán;
a közönybe, a hidegbe, nem révedve,
friss szélként futkosva, az emlékek után.
7
Hogy legalább te láthass, és tarthass többnek,
véve a nyomasztó álmom a válladra;
unva már, hogy irgalomért könyörögjek,
bele, a tehetetlenségbe sápadva.
Úgy látva, egyre ingatlanabb a holnap,
úgy érezve, vége még nincsen a múltnak;
hiába is ébredek, a jég nem olvad,
hogy lángba, megint a szégyentől boruljak.
Úgy szeretve, mint egy bűnöst, egy beteget,
kinek nem is jut, csak hazugság, és mese;
titkolva azt, mit szívemben rejtegetek,
kinek nem elég, egy falat kenyérre se
a boldogsága, megdöbbenve hallgatva,
kit a sírás, és a nevetés fojtogat;
újabb töviseket törve a talpamba,
és taposva össze megint a sorsomat.
8
Mint aki nem hiheti magát, csak rossznak,
mint akiben egyre több szó, és hang van;
amelyekkel persze, nem is foglalkoznak,
nem is tudva, mit tehetnék egymagamban.
Szégyellve az örömömet is, ha látszik,
lassan, elfogadni sem akarva a népem;
nézve, ki érzéketlenebb, mint a másik,
az életemmel játszadozgatva szépen.
Kik régen nem dicsők, és régen nem bátrak,
sehol egy reménysugár, sehol egy fényfolt;
tudva, nem is létezik, mit ők nem látnak,
hogy az is az övék legyen, mi az enyém volt.
Kiknek agyában, csak őrültségek fészkelnek,
kiktől ennyire, még sohasem riadtam;
tartva inkább poloskának, mint székelynek,
tavaszi tisztogatást csapva miattam.
9
Kiknek igaza, mindenek fölött ragyog,
ki a magamfajtát, a Dunába vágná;
nem is éreztetve velem, hogy több vagyok,
kik nem is váltak apámmá, sem anyámmá.
Kiknek nem vagyok több, csak egy kóbor szellem,
ki lassan azt is elfogadja, hogy így járt;
nézve, fajtájuk hogyan tör egymás ellen,
hagyva meg nekem, az elnyomottak kínját.
Azt lesve csak, hogy mikor törsz, és török meg,
mint akit a kioktatásuk felbőszít;
tartva engem csótánynak, mintsem töröknek,
ki jobb, ha szájára sem veszi Werbőczit.
Mint aki jól látja, hogy nincsen jósra itt
szükség, látva nincs már helye itt az igaz hitnek;
nézve a múlt elrablóit, és adósait,
kikkel egy közös dolog sem oldódik meg.
10
Kérve, várd ki, amíg elmúlik a vihar,
nem vitatva, a költő őrült, vagy bölcs-e;
ki kapálódzik csak, kicsiny gondjaival,
koldusként vágyakozva, a lágy gyümölcsre.
Kérve, hogy a bátorságod legyen nagyobb,
belátva, mint te, a költő épp oly árva;
aki fölött töviskoszorúként ragyog
a csillagos ég, míg szívét a nyomor vájja.
De kérlek, ne mondd: semmi hasznot nem termel,
és ne hidd el, hogy nincs szüksége több hitre;
szemben az újabb, csetlő-botló reggellel,
a lelkivilágát újra átöblítve.
Mint aki jól tudja, a szeretet lát jól,
és nem a szánalom, és a közömbösség;
űzve ki az undok urak udvarából,
hogy piszkos alkuikat meg, mással kössék.
11
Nevelve magát boldogságra és kedvre,
hiába cinikus, hiába mogorva
a sors, habos tengereket egyengetve,
fel, a legféltettebb álmait kotorva.
Hogy ne vállhassanak semmivé holnapra,
még ha a hangja, messzire nem is hallik;
vastag dühét, mégis tovább fontolgatja,
játszva az ördögöt, az ellenforradalmit.
Mint aki küzdelmet, csak magával folytat,
mint akit még lepoloskázni sem által
a hatalom, ahogy a gondolkodókat,
hogy őt is megbökdössék a piszkafával.
Mint akit a sorsra, megint láncra kötött,
mint aki kimeri mondani, hogy jobb kell;
várva, hogy az idő elvigye a ködöt,
amely sűrűbb, mint a megsavanyodott tej.
12
Ki elfogadni ezektől, semmit nem mer,
mint akinek egyre terhesebb a dal már;
ami egyszer, talán felszáll a tömeggel,
kit asszonya csak, üres fazekakkal vár.
Mint aki magán, mégiscsak erőt vesz ma,
úgy látva, változatlan egyre több marad;
hogy soványabb a vigasza, mint a deszka,
nem értve, jobban miért nem töröd magad.
Akit képzelt veszedelmekkel riogat
a hatalom, kik csak a bosszúra vártak;
állítva rendbe, a csizmás andrisokat,
szavát szegni, az öntudatos proletárnak.
Mint akiknek a kezeit, én sem mosom,
hogy meg az agyam, már egy szavuk se hassa;
nevetve csak, a sok elvadult csahoson,
osztályharcosként öltözve megint vasba.
Móritz Mátyás
2025. Március 21.-24. Péntek-Hétfő
Budapest, Csepel