A csend karácsonya
Harminc tél és harminc nyár telt el,
egy házban, ahol két gyermek nevetése
összefonódott a szülők szívével.
Az asszony és férje kéz a kézben
építették az életet,
mint két oszlop, amely tartja a tetőt.
De egy napon az egyik oszlop megrepedt,
és a ház féloldalra dőlt.
A férj elment, s vele együtt
a karácsony fényei is kihunytak.
Azóta a december nem ünnep,
hanem gyászba öltözött csend.
A fenyőfa üresen áll,
nem díszíti arany, nem csillog rajta gyertya.
Csak az emlékek ülnek köré,
mint láthatatlan vendégek.
Az asszony szíve minden évben
újra és újra megáll egy pillanatra,
amikor a harangok megszólalnak.
Nem az ünnepet hallja,
hanem a férje hangját,
ahogy egyszer régen azt mondta:
„Ez a család az én ajándékom.”
És a gyerekek, immár felnőttek,
csendben ülnek mellette,
nem kérnek csillogást, nem várnak csodát.
Csak együtt őrzik azt,
ami elveszett,
és amit soha nem felejtenek:
a családfő szeretetét.
Így lett a karácsony náluk
nem ünnep, hanem ima.
Nem fény, hanem árnyék.
Nem ajándék, hanem emlék.
Böbke Lucas