Életre szóló emlékeztető
Térey János emlékének
Lényeges szerepet velem, a sors eddig még nem játszatott,
hogy gyökereim le, még mélyebbre nyúljanak a sárba;
körömszakadtáig őrizve a törvényt, a látszatot,
figyelmet nem is fordítva a kibicek kórusára.
Hiába is harcolt ellenem, éveken át a szívem,
elhitetve velem, a hatalmam egy porszemnél nem nagyobb;
maradva meg egyedül, maradva meg árván a színen,
mint akinek a fénye, még csak a felszínen sem ragyog.
Sokszor nem is tudva gondolni, csak a mélyre, a rosszra,
kérve, hogy a szavaim és a csöndjeim mögé ne less;
még a lépteimet is csak megszokásból kormányozva,
próbálva kimenteni magamból, amit még érdemes.
Próbálva döntésre jutni, hogy élő legyek, vagy halott,
hogy a jövő, vagy a múltam legyen ami majd eltemet;
hogy tétlenül meddig tűrjem az újabb és újabb fagyot,
tisztességgel letüdőzve az újabb Chesterfieldemet.
Nem tudva, az igazság merre késlekedeik, és hol jár,
úgy érezve, költői szerelmemhez nincsen már közöd;
fel rám, hiába esküdnél, előre hiába tolnál,
nem is kutatva tovább, a szerelmi cikornyák között.
Keresve azt, kinek nyíltság és kölcsönösség a titka,
akiért e versemben is, a legmélyebbre ások ma;
a dicséretben is iróniát és csapdát gyanítva,
nem is figyelve, csak a homályos utasításokra.
Nem tudva, hogy ez a rút világ, miért, merre vitt téged,
nem tudva, innét milyen pokoli parancs szólított el;
vágyva persze a törődést, és a testi meghittséget,
mint akinek már régen nem a legszebb és a legjobb kell.
Mint akinek igazat, még a saját vére sem adott,
tudva, hogy a versemnek élvezeti értéke sincsen;
hogy nemesfémmé, nem változtatom a hitvány kacatot,
hogy az olvasóm se olvasson, csak megint rám legyintsen.
Újra megsértve, újra lefitymálva, újra leszúrva,
hiába is kérdezném, mit kívánsz édes és szép kincsem;
hogy minden méltóságot nélkülözzön a procedúra,
akiben az előmenetelre meg, még a szándék sincsen.
Móritz Mátyás
2025. Június 1. Vasárnap
Budapest, Csepel
A világ viharaiban
Térey János emlékének
Hány felé szakadjon még a múltam?
Míg bennem, csak te tartod a lelket.
Mint aki meg, csak félni tanultam.
Látva: a harc egyre kiérleltebb.
Kinek már se ura, se hazája,
egyszer túl gyáván, egyszer túl bátran;
alá, szívem aknájába szállva,
látva mindent a kifakultában.
Ki egyszerre éhezem és fázom,
mint aki megbolondult és hibbant;
lengő ablaktáblaként egy lakatlan házon,
húzva meg magam, a szorongattatásaimban.
Mint akinek vissza, nem is kell ütnöd,
mint akitől te is csak elveszed;
hallgatva a másfélóránkénti vonatfüttyöt,
mint aki nem is lehetne várakozásteljesebb.
Emlékezve, hosszú évek múltán,
hogy ki az, aki engem még szeret;
mint egy üzemen kívüli vulkán,
nézve a veszteglő expresszeket.
Nem kérve, hogy rabszolgámmá változz,
kit meg, nem követlek, nem is törlek;
hűen a saját traviátámhoz,
maradva meg, agyonverendőnek.
Tudva, mi a farkas és jégverem,
ajtómat, hiába tartom nyitva;
meresztgetve a zsidókék szemem,
élményeimet fájdalommal csillapítva.
Tudva, elég lenne egy kattintás,
hogy magam döntsem el a holnapom;
tudva azt is: választásom nincs más,
míg a tőrt, még egyszer megforgatom.
Nem szégyellve, hogy nincsen még tervem,
hogy nem tanulom és tanítom a jobbat;
hogy kínomban, gyönyörűséged teljen,
kinek erkölcse, nem is lehetne csapottabb.
Kiben tovább, nem alakul a jellem,
szó nélkül vetve hátad a falnak;
nem is küzve, a forró tehetetlenség ellen,
hogy beléd, a harmadnapra haljak.
Móritz Mátyás
2025. Június 1. Vasárnap
Budapest, Csepel
A remény kikötője
József Attila emlékének
Hánytorgatva ne legyen a költő titka,
hogy megbánnom, ne kelljen azt amit tettem;
hogy hadd lássam magam, egészen kinyitva,
robbantva fel magam, a legszelídebben.
Önkéntelenül szeretve, nyúlva feléd,
hogy a közönyöm, elmossa a szeretet;
hogy elhagyjam a sugarak portengerét,
marokra fogva a zuhanó szeleket.
Ki nem gondol, se anyjára, se apjára,
maradva a vágyadnak és reményednek;
legkedvesebb szeretődként harapdálva,
úgy lázadva, akár a legszegényebbek.
Fel a lelkedet, még reflexből sem dúlva,
hogy te oktass engem a szebbre, a jobbra;
vándorolva velem a tengeren túlra,
a tükörbe, diadallal vigyorogva.
Hogy elhihessem: a szeretet megmarad,
mint akinek nem bosszantó már a kedve;
gyúrva szívem, mint a puha, meleg sarat,
meg benne, játszótársamként hempergetve.
Hogy kitölthesd, a hűtlen barátaim által
hagyott űrt, hogy össze, ne essek én holtan;
szemben, az Isten elhagyott trónusával,
aki akkor is bántott, hogyha jó voltam.
Változtatva meg az életem örökre,
mint aki a kezébe vesz és megforgat;
nem hagyva engem az utcákon lődörögve,
lengetve a régen megőszült zászlómat.
Ellenszerként a csüggedésre, a bajra,
mint akiben józanként, én nem hihettem;
hogy fáradságomból végre kitakarva,
lánggá lehessek a végtelen hidegben.
Mint akitől az anyja is idegbajt kap,
kit a szavai is, csak görnyedve hordnak;
hogy akármerre is mész, én veled tartsak,
háttal az irtózattal átkozóknak.
Móritz Mátyás
2025. Június 1. Vasárnap
Budapest, Csepel
Homokszemcsék
József Attila emlékének
Tehetetlen minden akarás,
mikor a szárnyalás se könnyed;
mikor izzik a szív, mint a parázs,
mikor titkolom a sötétlő könnyet.
Mikor egyre fáradtabb a testem,
mikor egyre gyöngébb minden pillanat;
mint aki bele, nem egyszer estem,
egyetlen szívdobbanás alatt.
Mint akit újabb veszély fenyeget,
míg el, nem csak erőmet vesztem;
hogy velem, terveid legyenek,
hogy szívem, újra kirügyezzen.
Hogy hadd hangoljam magam a jóra,
úgy hajolva a földig lágyan;
tovább rikoltva és dalolva,
ajánlva fel lázadó vágyam.
Kitől vissza magam, nem kérem,
el magam tőled, nem választva;
ajánlva fel, felhevült vérem,
hogy perzseld az ajkam szárazra.
Nem vágyva, csak egyetlen dologra,
félve, hogy a múltam eltemet;
fel, a legboldogabban lobogva,
feledve, sikongó félelmemet.
Vonzva magamhoz a jobbat,
hogy befogadja a reményt a lelkem;
feledve az életet, a keresztbe rakottat,
hogy álmaimért ne kelljen vezekelnem.
Míg a szívem neked átadom,
hogy mosolyom hozzon gyönyört e földre;
feledve el szilaj bánatom,
hogy ne láss többé összetörve.
Míg magam, a lelkedbe marom,
ki a szót, még fontosnak tartom;
hogy elszálljon könnyes sóhajom,
hogy vasba, ne szoruljon markom.
Mint akit a vágy, szénné pörköl,
kinek semmije sem maradt már;
térve vissza az álomtemetőből,
hogy megtudjam, emberré miért faragtál.
Móritz Mátyás
2025. Június 1. Vasárnap
Budapest, Csepel
A méltatlanról
Pilinszky János emlékének
A kegyetlenség, kitartóan eltelít,
mint aki otthon magam, sehol sem érzem;
hogy le, te se láss földben álló lelkemig,
a megváltásra és a csodára készen.
Mint akiben néma szavakkal remeg fel
a szerelem, kinek elmondani nem merem;
bámulva csak homályos, ködös szemekkel,
hánykolódva az ellenséges tengeren.
Ki soha nem voltam még a jó, és a szép,
aki a kedved, gyilkosodként töröm le;
a küszködésemben, magamat zúzva szét,
alkalmatlanként a végső, nyílt örömre.
Szabályaimnak nem is szerezve érvényt,
félve, ha megszeretésemet elérnéd;
állva előtted, megcsalt, árva testvérként,
ha többnek látnál, fáradt és hű cselédnél.
Móritz Mátyás
2025. Június 2. Hétfő
Budapest, Csepel