Lelkeink tava

A múlt opálködén a boldog évek
de gyorsan elszeleltek és csupán
csalóka vágy maradt a tiszta lélek,
a bűneink koszolta lét falán.

Hiába, hát a sors felitta vérünk,
tenyérnyi folt maradt utána csak,
nyomán az éledő remény is eltűnt,
de lángja néha még az égbe csap.

Hiszen szerelmeink velünk maradtak,
az éjszakák tagadhatatlanok,
a vágtató idő hiába kaptat,
aligha oltja már a tegnapot.

A csókok ízeit feledni késő,
beitta rég a lelkeink tava,
akárha volna mélye múltba vésző
ölelkezéseinknek illata.