Gyászbeszéd
Mikor testemen már nem futtatom át a valót,
mikor egy éjjel már nem gyűröm állig a takarót,
mikor ajkam állandó mosolyát már csak a gravitáció húzza,
s velem átszőtt terveiteket sorsom végleg összezúzza,
nevessetek majd s vigadjatok,
nyugodjatok meg, otthon vagyok.
A parázs, mely fűti szemem fényét s
férfi szívekben felperzseli a békét,
a tűz, mi sejtjeimben cirkulál,
érintésre soha nyugalmat nem talál,
most kihuny, kihűl,
előbb csillapítva a lángolást legbelül,
majd szerényen szürke hamvaimon megül.
A csend, mi elmúlásom hírét üvölti,
az űr, mi szeretteim szívét hiányommal kitölti,
az ágy, hol szeretőimet már nem egyéb,
mint emlékképem izzasztja,
s ficánkoló Örömüket csupán a markuk mi megtartja,
ha ez mind mind velem együtt elhalna,
miképp egy testrész, ha nem jut vér a végtagba
akkor lennék, s leszek majd újra élő,
amikor a csendet felváltja egy szenvedélyes zenélő,
az űrt kitölti a vitalitástól vibráló anyag,
szeretőm öröme egy forró testben újra megtapad,
ha ez a mámor az ajtótokon kopogtat
Akkor!
Akkor mondhatjátok majd:
Közelről ismertem a (meg)boldogultat.