Archív
Jó néhány kék tintával írt levelem van, valamelyik Nőnek,
de mind félbehagyott.
Legfőbb tény itt az, hogy már üresen megsárgult az összes papiros.
Ezeket is csak hébe-hóba találtam édeni lomok és kacatok közt.
Szerelmet vallani vagy egyelőre csak ismerkedni?
A faliórán mégsem mozdul már a mutató.
A félkomfortzónámban lassan, de biztosan terjeszkedik a por.
Egy részét minden héten föltakarítom.
Női hiányod jelzik elhagyott pókhálók.
Noha engem még véletlenül sem hálóznál be.
S némaságod mint a koszos-fehér vakolat hellyel-közzel
pattogzik le a vásott falakról.
Be kéne fejeznem legalább azt egyik levelet.
S postára kéne holnap adnom.
Miközben nem ismerem a címedet.
Nevedet félhomályosan csak találgatom.
Talán még félre is érted.
Noha lehet, én valahonnan ismerős vagyok Neked.
A Napkorong lehanyatlott kifürkészhetetlen
női szívedben.
Alkonyzóna ez.
És mégis.
Az írás kényszere.
Mégsem vetkőzöm le Neked teljesen.
A félhold bevilágol az ablakon.
A függönyt még nem húzom el.
Cigaretta után cigaretta jön.
Se kimozdulni, se itthon maradni nem érdemes.
Azt sem tudom, kinek adjam föl ezt a
félbehagyott levelet?
Miért is írjak szépeket s igazat valakinek,
aki több mint valószínű nemcsak cinikus, hanem
már teljesen kiégett.
De azért szörfözik az internetes társkeresőkön.
Sosem tudtam kiigazodni az ilyen Nőkön.
Így jártál – mondaná egy mai kiskamasz.
E levelet amúgy sem lehet föladni.
Visszaküldené a posta.
Ezzel együtt minden más is papírra bizonytalanul
ráírt olvashatatlan illúzió.
Archív.
De ki az, aki ezt az egészet szürkésbarnán elgondolta?