Szűztiszta papír
Fehér lap van előttem, tiszta fehér,
s nem nyughatom addig, amíg ki nem öntöm rája
rémületem a jövőtől, mert ördögi éjszakát hagyok itt,
és jó, ha felírja lenn valaki a lapra utólag.
Rossz sínre állt a világ, félig sikerült, vagy annyira sem,
tolvajok jöttek elő a sötétből, itt vannak a házban,
már minden övék, nincsen igaz szó sem felelősség,
hol bújtak nem tudom én, sem azt, jegyzi e még valaki.
Kellene végre egy írnok, nem én, inkább egy fiatal,
vagy több, mert a magányost mindíg bajba sodorja a bőség,
ha éjszaka rászáll a gonosz és meglovagolja, rosszba viszi,
hát kórus kéne leginkább, írjanak, éljenek együtt.
Aztán, ha jön valaki, s néki magától mozdul a toll,
ha már kinevezték és ott ül, benne a bajban, vagy érez más kezeket,
csak nézem fentről, hogy mire vitte, én nem felelek már,
mindent kifizettem, meddő volna a bánat.
Bohócként játszik e majd, vagy érzi a súlyát,
szegény legfőbb felelős, milyen kezek lesznek a vállán,
ki diktálja néki a múltat majd, okulásul, és a jövőt is,
mert ha beléhal, ki fogja megírni a többit?
Egyszer majd mindenkit elásnak, vagy mennybe repül,
mindig lesz valahogy, s tán nem győz folyton a tolvaj,
és végre a kórus itél, én csak gondtalanul fütyörészve lenézek,
hogy folyik ott lenn az idő, s a megőrült császárnak végre letelt?
Ennyi fért a papírra, s a remény, bár nem jött el tőle az újkor,
de bízni lehet, hogy lassan elég már, s hogy megtanulunk
békébe születni, ölelni, nem ölni, mert egyszer mindenkit megitélnek,
és jön tavasz is, ha megérzi, hogy itt az idő, ha itt az idő.