Kiüresítette magát, hogy mi teljesek legyünk,
maga adta oda életét, hogy mi igazságban éljünk.
Megélte félelmeinket, hogy bátorságban reméljünk,
kiáltott az Atyához, hogy szavai súlya alatt megtérjünk.
Másokért szolgált.
Milyen érzés, hogy Urad egyben szolgád?
Másokért szólt,
hogy általa szólj,
ahogy tanította egykoron: földnek a sót.
Legyőzte a halált, hogy mi életre jussunk,
hogy a Játékos martalékaként ne a halál legyen jussunk.
Felemeltetett az Ő Atyjához,
a Teremtő jobbján — máshol, mégis értünk — türelemmel kormányoz.
Zaklatott a fájdalommal zaklató.
A kezdet és vég bírójának szavai
méltóságba öltöztetett,
gyöngéd ének, mint síró gyermeknek anyja hangja:
természetes, zsigeri nyugtató,
hangzavarban, mint édes és lágy altató.
Minek kiáltom ki tömegeknek kínom, szenvedésem,
ha a legfőbb lényeg közelében
láthatatlan jelenlétem?
Írta: Gohér Norbert Márk
2026. 03. 30.
Sajnos rosszul küldtem be az írást.
A következő versszak helyesen:
„Másokért szólt,
hogy általa szórd,
ahogy tanította egykoron: földnek a sót.”