Csend van a zajos utcákon.
Egy autó sincs a láthatáron.
Lakosok a házukba bújva várják,
Hogy az éjszakát mögöttük tudják
Régóta elhagyatott kisutcák,
Szeméttel körbe dobált lócák,
Kopott, kialudt jelzőlámpák,
Fehérrel körbe rajzolt zebrák.
A sötétséget egy lámpa töri meg.
Fényében egy járókelő húzódik meg,
Ködbe burkolózva remegve várja,
Vajon felülkerekedik-e szíve vágya.
Nem várja őt senki csak magánya.
Pedig volt ő Isten törékeny báránya.
Vászonkabátját magára kapta,
Indulás előtt a száját harapta.
Szenvedett ő erdőbe veszve.
Minden este sírt ő a noteszbe.
Vágyott ő óriási dolgokra,
Még sincs szer a foltokra.
Leült a járókelő villanyoszlop alá.
Hajlott hóvirág hajlott kabátja alá.
Apró karcolások borítják kezét,
Bőre nem bírja a város szelét.
Nem szólt ő egy szót sem senkinek.
Csak része szeretne lenni a semminek.
Homályos tekintettel meredt maga elé,
Amíg egy varjú ült a villanyoszlop felé.
Ujjával betűket formáz a földbe.
Sejtelmes sziluett ül a ködbe.
Nem marad utána csak egy üzenet,
Egy ócska elbocsátó, szép üzenet.
Holtan találták a járókelőt pár napja.
Szemére a kalapja volt ráhajtva.
Elnevették, eltemették, elfeledték,
Egy törött hóvirág őrzi csak helyét.