Zárt szoba mélyén szuszog a csend,
Hol minden emlék hangja cseng,
Csak telnek az évek.
Csap sem csepeg, kiszáradt a múlt,
És minden érzés, mi bennem dúlt,
Bűntudatként éget.
Az asztalon egy gyertya pislákol,
Törékeny fénye a falon táncol,
Mint emlék, lépked.
Mint poros könyvet őrzöm a csöndet,
S minden emlék betűihez kötnek,
Továbblépni félek.
Az idő megállt, csak bennem pereg,
A jövő vakít, a múlt megvezet,
A lélek a mélyből ébred.
Mereven nézem a kép helyét a falon,
S azon tűnődöm: mi lett volna vajon…?
De megszólal kint egy ének.