megint gyűlnek a sötét fellegek
mint akkor, 500 éve tán
a város felett félálomban lebegek
és megérint a ködös táj
látom az apró házakat,
benne temérdek embert
fehérnépet, köztük is bátrakat
nincs olyan, ki akkor tenni nem mert
sírnak a pólyás gyermekek
nem tudják, mi vár rájuk
hisz’ az élet ad most egy nagy jelet
és majd a nehezebbik utat járjuk
majd jött az ifjúkor:
a csecsszopókból daliák serdültek
már tudták, hogy bármikor
hazájukért harcra kelnek
megszólaltak az angyalok kürtjei:
megnyílt a habos ég
hogy oda vonuljanak azok
kiknek ereje küzdeni nem volt elég
keserű szél fut végig a pusztán,
mintha a Duna is megállott volna
hogy körültekintsen a rónán,
a bús folyót kíséri a holdja
de minket is istápol valaki,
mert nem vesztünk még el
jöhet mongol, oszmán, Versailles-hadai
miattuk nemzetünk nem ég el
kell, hogy éljen ott valaki fent
hívhatjuk is bárhogy
de jön, mikor az ellenség fogat fent
hogy mentsen minket máshogy
félidőnél tartanánk?
Ő még mindig itt van köztünk!
esetenként ha lelkiekben lankadnánk
ember alakot ölt, hogy megmentse földünk
s hova tovább?
létezik még magyar jövő?
mert nem hagyhatja el a nép a nyomát
ha akarja, hogy legyen belőle növő
(új nemzedék)
újra gyűlnek a sötét fellegek
mint sokszor, pár évente tán
már kedves ismerősök az ilyen helyzetek
nincs szükségünk senkire, aki minket szán
bizonyítanunk kell,
megerősödni a hitben
hogy jövel, minek jönni kell
és nem leszünk többet rabbilincsben!